Eltűnt.
Persze nem mindig tűnik el, általában nem teszi. Legtöbbször előtte elköszön, és kedvesen kilép a szavak által nyitott ajtón, és halkan, finoman behúzza maga mögött, hogy még ott lebegjen kis illatfelhőként személyiségének különös hatása.
Mostanában gyakorta menekül el a gondolatok elől, a kényszer elől, hogy ő is legyen valaki, egy körvonalazódott, hús-vér, halandó ember, és ne csak egy fantom, egy szállongó, üres test, aki ide-oda libeg a semmiben, lélektől lélekig.
Szellem volt, szabad és gondtalan, mindenféle kényszer és felelősség nélkül. Gyermeki szabadság felnőtt értelemmel, gyermeki felelőtlenség egy felnőtt, kegyetlen világban.
Az ember létezett, talán mindig is létezett, talán nem is volt ember, nem tudom már. De nem volt szellem, és évek nyomták vállait, olyan évek, melyek soha nem teltek el, és olyan gondok, melyek talán egyek voltak vele. Egyedül lakott egy hatalmas, hosszú fűvel borított, szinte végtelen mező végén, egy kristályosan hideg folyó és egy zegzugos barlangokkal szaggatott hegyoldal hallgatag társaságában.
Mikor meg-megroggyant a gondolatok, és önmaga tökéletlenségének súlya alatt, beszélt a folyó habjaihoz, és elmesélte gondolatait a sziklában alvó madaraknak, és a mező füvének - de a habok elsodródtak szótlanul, a madarak félőn párjukhoz húzódtak, és a fű lengett a szélben, de szólni egyikük sem volt képes.
Talán a barlang lehetett, talán valami ősi mágia lappangott mélységesen sötét tárnáiban, talán ez az idegen sugárzás vonzotta oda a szellemeket. A szellemek jöttek és mentek, néha ott lebegtek órákig, mások eltűntek, szétpukkantak egy pillanat alatt.
De az ember nem lelte örömét a szellemekben, hiszen azok el voltak foglalva szellemségük lényegével: huhogtak, láncaikat csörgették, és félelmetes vagy fájdalmas monológokat sikoltottak bele a barlang félhomályába. Néha az ember próbált nekik beszélni, de a szellemek nem hallották meg szavait, vagy ha hallották is, olya távol esett az a huhogástól-sikoltástól, hogy az ember feladta a próbálkozást.
A szellemek is valaha emberek voltak, és néha, amikor telihold volt, és a tárgyak elhelyezkedése is mágiát sugározott, érkeztek olyan szellemek, akik hallották az ember szavait, és az ember boldogan, felszabadultan beszélt hozzájuk; és voltak, kik még nem szoktak hozzá szellemségük nemlétéhez, és képesek voltak emberként, gondolkozva társalogni az emberrel. De ezek a szellemek ritkák voltak, gyakran eltűntek minden ok nélkül, és legtöbbjük nem sok mindent tudott mondani az embernek, ami el tudta volna vonni gondolatait az anyagi világ kínjaitól.
Mégis az ember időről időre megpróbált egy szellemet, akit arra érdemesnek gondolt, kiragadni a szellemek őrült körforgásából, és valahogy megpróbálta segíteni abban, hogy belekapaszkodjon e világba, és visszatérjen, enyhíteni magányát és kínzó gondolatait.
Az utolsó szellem, régóta már, megragadta szellemkezeivel, és azt súgta fülébe: Jöjj, kövess engem, énekeld te is a dalunkat, repülj szabadon, korlátok nélkül... de az ember nem tudta, hogy követhetné a szellemeket, és a kísérteties barátja tovalibbent.
De már rég nem volt telihold, vagy talán a földanya mágiája kavargott másfele, mert nem volt rég, kihez szavait fűzhette volna.
Egy szellem, ifjú és merész, gyakorlott kísértő és kíváncsi rém, jelent meg egy nap, és beszélt az emberhez, és az ember szólott hozzá. És beszéltek, és a szellem visszajött, nap mint nap. És az ember megszerette, és emberként szólt hozzá, nem látta szellemtestét és halovány fuvallat szemeit, úgy beszélt vele mint létezővel, mint társával, mint egy másik emberrel.
A szellem pajkos volt, játékos, és egy nap azt mondta az embernek:
- Ember, én tudom, hogy tudsz átjönni a szellemek országába, és meg tudom neked mutatni az utat.
És az ember megörült, mert végre megszabadulhat a világtól, mely odaláncolta. És figyelt a szellemre, amely elküldte a rét másik oldalán levő szikla tetejére:
- És ott találkozunk, és odaadom neked, pontban délben, ha tudom, a követ, a türkiszt, mely átsegít téged a világunkba.
Az ember ment a szikla felé, három éjjelen és három nappalon át, s fáradtan és szomjasan megérkezett a szikla tövébe. És elindult, és mászott fel, lassan kiserkedő vére rajzolta útját felfelé, a csúcsra.
Végül felért, és vérben és verítékben ott állt, körbenézve az ismeretlen tájon, és várva a szellemet, aki majd odaadja neki a szabadulást jelentő követ.
A nap tűzött rá, szellő nem mozdult. Az ember szenvedett és várt kis barátjára, aki a szabadulással kecsegtette.
És elmúlt dél, majd az este és beköszöntött az éj. Fagy söpört végig a tájon, jeges görcsbe rátva az embert a süvítő szélben. És eljött a hajnal, és a dél, a nap gonosz sugaraival, de a szellem nem jött. És az ember komoran elindult lefelé, elkínzottan, éhesen, fáradtan, és fejében kavarogtak a gondolatok.
Négy napig tartott az út visszafelé, és mikor berogyott a barlangba, a szellem ott állt, és nézte, és nem szólt hozzá. És az ember elaludt, mély, ájult álomba zuhanva.
És felébredt, és a szellemre nézett:
- Nem segítettél. - mondta neki az ember halkan.
- Nem tudtam - mondta a szellem - álmos voltam, és aludtam.
Az ember nézte.
- Meg kell halnom, hogy olyan lehessek, mint te vagy?
- Nem értem. - mondta a szellem kacagva, és körben röpködve a barlangban, játékosan leszaggatva néhány felakasztott dolgot.
- Ha szellem leszek, fogsz még hozzám szólni? - kérdezte.
- Talán. - vonogatta a vállát a szellem. - Nem tudom még.
- Akarod, hogy szellem legyek?
- Engem ne kérdj! - röppent hátra a szellem - Helyetted nem fogok dönteni!
- Jó szellemnek lenni? Mondd meg hát!
- Nem tudhatom, ezt neked kell eldöntened!
- Hogyan tudhatnám? Ezt csak te tudod nekem elárulni!
- Ne akard, hogy helyetted döntsek! - zárta le a vitát a szellem, és dühösen eltűnt.
Az ember tanácstalanul állt, és nézett a semmibe, oda, ahol az előbb még túlvilági társa lebegett, és gondolkodott.
És másnap, hajnalban, a felkelő nap sugarai rávetültek egy összetört, meggyötört testre, ami a szikla alján, a barlangok tövében hevert ott, ahova fentről lehullt. A barlangban tovább fecsegtek és huhogtak a szellemek, és a szellem az ostobán visongó, kavargó sokaságban, aki megtréfálta az embert csodálkozva várta, csak várta, hogy jöjjön a beszélgetőtársa, tréfáinak mulatságos célpontja, az egyetlen, aki valaha is emberként tisztelt egy szellemet.
(grin; 99/09/16)