TOLDI SZERELME

Előhang


Hajh, dicső elődök, nyalka, cifra ősök,
Kiknek híres tettit zengik a regősök!
Üdv néktek, hozsanna, zengjen hát az ének,
A Toldi szerelmét ím elmondom néktek.



I

Ünnepségre gyűltek fenn Budán a rendek,
Nemesek, lovagok, csehek, morvák, vendek.
Lantok, kürtök, dobok harsonája ordit,
Mindenki akarja ünnepelni Toldit.

Merthogy nem hiába jósolta meg Bence,
Nagy úr lett Miklósunk - a király kegyence.
Kinek ringyó nejét, hogy halálra hágta,
Hálaképpen Miklóst nemessé testálta.

Így szólt: Lovaggá ütöm mostan kendet,
S egyúttal átnyújtom a Nagy Valag Rendet.
Nemesi címered, íme kissé pajzán,
Mit legjobban szeretsz, lett megföstve rajzán.

Egy ásító pina látható a képen,
Stilizált faszokkal körülrakva szépen!
Megköszönte Miklós, s nyomban hozzálátott,
Negyven udvarhölgyet azonnal meghágott.

Szörnyű robajától még a föld is ingott,
Miközben a sok nő hörgött, nyögött, fingott.
Lóra pattant aztán peckesen, kevélyen,
Lelógó fasza a földet szántja mélyen.

Zabla nélkül vágtat, őnéki elég ez:
Pöcsét a homokba fúrja, hogyha fékez.
Szól a király aztán, Miklóst odaintve,
Megizzadt faszára hűs pinaport hintve:

Nápoly királynője, gonosz fifikával,
Megölte öcsémet mérgezett pinával.
Majd, hogy gonosz tervét ily módon elérte,
Sok jó magyar vitéz pöcsét lemetélte.

Majd besózta őket, s elvetemült daccal,
Az összest megette früstökre, lazaccal.
Kelj útra sereggel, fenyítsd meg a bestét,
S két hét múlva jelentsd Nápolynak elestét!

Imígy szólt a király szigorú parancsa,
Miklós csak bólintott, s rezzent már a kanca.
Útravalónak egy szűz pinát orzott;
Elvágtatott úgy, hogy csak a nyoma porzott.



II

Nagyfaluba indult Miklós elbúcsúzni,
Mert mérföldes csizmát kell holnapra húzni.
Nem szívesen megyek - morogta kesergőn,
Mialatt lovával átvágott az erdőn.

Ámde hallga! Mi ez? Bűvös ének csendül,
Miklós a nyeregből nyomban földre perdül.
Elbűvölve állt ott, majd osonni kezdett,
Lába alatt néha egy fűszál, ha rezgett.

Csörgedező patak hűs ölén Piroska,
Édesen dalolva a punciját mosta.
Lágyan öblögeté rózsaszínű kelyhét,
Őzek nyalogatják annak édes nedvét.

Hófehér feneke míg szelíden ringott,
Izgalmában Miklós dögleteset fingott.
Megriadt a lányka, felsikoltott félve,
Mivelhogy lovagot nem látott még élve.

Szigorú apácák zárdában nevelték,
Figyelmét a faszról eképp elterelték.
Ámbár nem tanulta a szerelmi leckét,
Azonmód ugrálni érezte a peckét.

Beh szép vagy galambom! - szóla Miklós lágyan,
Téged megkefélni volna leghőbb vágyam!
Riadtan figyelte Pirska a bókot,
S a buzogányt, mely a köpenyből kilógott.

Gyanakodva nézte még tovább a lőcsöt,
Közben Miklós kivett egy tégely kenőcsöt.
A lányka punciját jól bekente azzal,
Aztán ráugrott az iszonyú nagy fasszal.

Csoda történt! - a lány még csak fel sem csuklott,
Úgy nyelte a tubust, mint a kockacukrot.
Bár addig sikított, míg fúrták a hártyát,
De hamar megszokta, mint cigány a kártyát.

S hogy Miklós a tök ászt bevágta keményen,
Piroska kis segge kontrázott serényen.
Így keféltek soká, míg leszállt az este,
A lányka pirulva ruháját kereste.

Miklós égő faszát a patakba dugta,
Piroska akkor már a bugyiját húzta.
Úgy látszik, igencsak megjött az étvágya,
Mert még mindig izgett-mozgott a pinája.

Benyúlt a patakba, a dákót kereste,
Megmarkolta, izgalmában remegett a teste.
Bár a hideg víztől fél méterre apadt,
Piroska puncija ismét reá akadt.

Ekkor szólott Miklós: Búcsúzzunk, szívecském,
Holnap fel kell húznom fényes páncélmentém.
Taljánország földjét bejárom, de végül
Hazajövök, s téged veszlek feleségül!



III

Egy hétig vágtatott Miklós a sereggel,
Míg elérte Nápolyt kékre dagadt seggel.
Kalandjuk útközben pelyva módra termett,
Ástak a taljánok gyakran ravasz vermet.

Kimustrált picsákat fák tövébe rakták,
Onnét vicsorogtak a fertelmes aknák.
Félelmet gerjesztett tüskés, borzas szőrük,
Meg is bokrosodott húsz arabs mén tőlük.

Majd később, hogy a sereg Pisát elérte,
Csúcspontjára hágott a taljánok mérge.
Egy magas toronyból lődöztek a besték,
Mérgezett nyilaik a vezért keresték.

Csótáros lováról szökkent Miklós lábra,
Felpezsdült haragja szökkent mérges lángra.
Fölálló dorongja Pisa tornyát verte,
Élő bizonyság rá, hogy még ma is ferde.

Mint a légy, potyogott onnét le a talján,
Megzápult tökökkel nyúltak el az alján.
S amíg a sok döglégy holt pöcsükre rátojt,
Elérték Miklósék végcéljukat, Nápolyt.

Azonnal támadtak volna a csatárok,
Ám útjukat állta egy százöles árok.
Nem fog ki Miklóson holmi árokfajta,
Díjnyertes nagy faszát átvetette rajta.

Csörgött azon patkó, zabla, nyereg, kantár,
Átügetett rajta teljes lovasdandár.
Előörsnek küldte Miklós csupán őket,
Ámde meglátták a fürdő olasz nőket.

Amíg rájuk rontva, rikoltozva kúrtak,
Pöcsükbe a besték mérges tüskét szúrtak.
A gonosz királyné így elérte tervét,
Sok levágott fasszal töltötte meg termét.

A szebb példányokat vitrinjébe tette,
Míg az aprajával macskáját etette.
Aztán a királyné vadul csengőt rázott,
S tüstént bevezettek egy kan elefántot.

Az udvari népség felhorkan, elszörnyed,
Mázsás farka alatt hat rabszolga görnyed.
Lúgköves picsáját a királyné tátja,
Lőcsét a szörnyeteg abba tövig mártja.

Ám vad öklelése nem jár sok haszonnal,
Kettőt lökött csupán, s megdöglött azonnal.
Rikácsol a delnő: Faszt nekem, garázdák,
Ami a seggembe durván szánt barázdát!

Hogyha nem szereztek egy ilyen faszt nékem,
Levágott pöcsötök látjátok gyékényen!
Sok nyegle udvaronc megszeppenve zajgott,
Bár kefélés helyett szagolták a sajtot,

Elszáradt pöcsüket óvták mégis félve,
Eszcájgjuk smirgelték azzal minden délbe'.
Ám az egyik köztük ujjongva felordit:
Királynőm! Egy ötlet, csaljuk lépre Toldit!

Nagy seregével hát ne jöjjön hiába,
Fullaszd őt be úrnőm, tenger nagy picsádba!
Kobzosok dalolnak farkáról regéket,
Bizonyítsa be itt a kósza meséket.

Gertrúdnak az eszme megtetszett azonnal,
Szólván: E manőver jár dupla haszonnal!
Gonosz ellenségünk elveszejtjük véle,
Én pedig megtudom, hogy jól kefél-e.

Vigye hírül küldönc, hogy feltétel nélkül
Megadom magam, s látom őt vendégül!
Miklós a ravasz hírt lelkendezve vette,
És magát azonnal lovára vetette.

Ám felordít, mintha szúrnák éles kések,
Kínozzák valagát öklömnyi kelések.
Páncélnadrág szára pöcsét is gyötörte,
Mérges kelés nőtt rá, olyan, mint egy körte!

Mire elérte a nápolyi piacot,
Számlálhatott rajta féltucat barackot.
Fordulj vissza Miklós, kerüld a kelepcét,
Tégy fájó pöcsödre gyógyhatású repcét!

Ám Miklóst a veszély nem találja hígan,
Csikóbőr kulacsát előkapja vígan.
Lekortyolt egy liter rumos kávét zaccal,
Nekirugaszkodott kevély magyar daccal.

Várta őt már Gertrúd ásító valaggal,
Pinája díszítve szép harci szalaggal.
Ahogy Miklós egy nagy merészet bevágott,
A begerjedt picsa kénkövet okádott.

Kúrta Miklós a nőt hét nap és hét éjjel,
Minden numeránál fingott Gertrúd kéjjel.
Ahogy végigsöpört a fertelmes ciklon,
Narancsligetekben lett a termés citrom.

Vadgesztenyévé vált az édes maróni,
S összekunkorodott minden makaróni.
Egyiptomi csapás lett ehhez majális,
Gertrúd nagy valaga zúg, mint a kanális.

Miklós csak döfködi, lökdösi haraggal,
Mégsem boldogul az iszonyú valaggal.
Ám hetednap éjjel lohad Gertrúd kedve,
Ha mód volna rá, már nem is cihekedne.

Gyászdalt zeng már hetven apródruhás fattyú,
Mégsem szünetel az iszonyú dugattyú.
Nászheverőn röpköd selyem, csipke, bársony,
Visít a királynő az iszonyú nyárson.

Égnek álló lábbal kalimpál hörögve,
Miklós épp századszor keféli röhögve.
Gertrúd segge immár élettelen massza,
Ám a dühödt Miklós holtában is bassza.

Míg lerángatja Miklós ötven pribék durván,
Három vödör ondó ömlik szét a kurván.
Mázsás lakat kattan jó Toldi faszára,
Leszorítják pöcsét szöges kalodába.

Főhóhér kezében a pallos csikordul,
Ámde Miklós faszán csakhamar kicsorbul.
Ötvenszer csapott le, míg végül kifáradt,
Közben szörnyű zaj lett, megvívták a várat.

Miklós seregei betörtek a térre,
Hányták a sok taljánt lándzsára, kardélre.
Az udvari lotyók elébb félve nézték,
Hogyan vérengzenek a magyar leventék.

A talán kurvák már régen megúnták,
Hogy a pinájukat többnyire csak nyalták.
Most, hogy megérkeztek a magyar gyerekek,
Pöckük egyszeriben az ég felé meredt.

Maguk rángatták le a páncél gatyákat,
Meglovagolták a jó magyar bakákat.
Nem kellett őket sem túl sokat biztatni,
Rögtön nekiláttak össze-vissza baszni.

Nagy vitéz tettének meglett méltó ára,
Diadalmenetben ment Miklós Budára.
Óriási faszán érem, sujtás lengett,
Potenciájáról himnuszokat zengtek.

Végül felkereste Piroskát, szerelmét,
Ki már várt rá, tárván pihés kelyhét.
Rózsafa-ligetben basztak, szoptak, nyaltak,
És még ma is élnek, hogyha meg nem haltak!