TOLDI ESTÉJE

I


Nagyfalu határán csend honol a tájon,
Csak egy beteg borjú fingik néha fájón.
Alvó béresektől tarkállik az asztag,
Hajh, de régen volt már, mikor itt még basztak.

Beborult az élet, szidják a világot,
Merthogy a pinára kivetettek vámot.
Fonók derűs mélyén nyugszik most az élet,
Adómentes pinát álmodnak a vének.

Toldi portáján is rajta csüng a rontás,
Néha veri pöcsét csak egy méla kondás.
Itt él Miklós, ki már lassan őszbe hajla,
Legendás dorongját ónos rozsda marja.

Hajh, még mikor bejárt vígan hegyet-völgyet,
Nagy faszára tűzve szűzlányt, úrihölgyet.
Nem ragyog már Miklós farka hímes ékkel,
Diót ver csak véle, s néha dinnyét lékel.

Budavár felől is kósza hírek járnak,
Ott is béborult a régi jó világnak.
Buzeráns taljánok rút erkölcse hódit,
Kik becipelték a csúf idegen módit.

Ez a nyavalyája sok főúri háznak,
Nyegle udvaroncok nyalnak, franciáznak.
Így keserge Miklós, míg szolgáját, Bencét
Szalasztotta, hozzon a farkára kencét.

Aztán edzésképpen, mint ifjú korában,
Rést ütött faszával a szemöldökfában.
Ekkor egy futár jött, és pihegve szóla:
Budán egy cseh delnő a magyart leszólja!

Nincsen már acélos, jó magyar fasz? - kérdi,
Riszálja valagát, nemzetünk becsmérli.
Felhördül Miklósunk, félrelöki Bencét,
Szétveri faszával a búboskemencét.

Megsmirglizi fasza rozsdás buzogányát,
Próbaképp megbassza Bence unokáját.
Ünneplő ruháját felrántotta aztán,
S így szólt: Megmutatom, mit tud egy aggastyán!

Végül felkapott egy darab tüzes taplót,
Seggbe döfte vele úgy Rárót, a vak lót,
Hogy szörnyű kínjában szegény, rozzant pára
Táltosként száguldott Miklóssal budára.



II

Gyászlobogót lenget a szél Buda ormán,
Tarseggű keselyű gubbaszt fenn mogorván.
Házastársak jönnek: delnők, tág valaggal,
Rég nem használt férjek, fityegő kis fasszal.

Impotens lovagok mennek távnyalásra,
Háromnapos, kemény, hősi támadásra.
Ocsmány udvaroncok nyaldosnak duettbe',
Ritkán használt pöcsük penészes, szuette.

Amott martalócok és ledér menyecskék
Kefélnek hátulról, akárcsak a kecskék.
És míg így majmolják az oktalan barmot,
Eunuchok fújnak meg egy víg alarmot.

Verseny lett kiírva, az fűti a bandát,
Ki tudja meghágni Pogyebrád Mirandát.
Ki cseh származású, hatalmas valaggal,
Nem találkozott még nagyfaszú magyarral.

Duna hajlatában áll a magyar tábor,
Veterán vezérük idős Laczkfy nádor.
Kinek nemi kedve napról-napra fogyó,
A segge már ráncos - töke fonnyadt bogyó.

Rongyszerű pöcsével csak néha keféle,
Inkább csizmaszárát fényesíti véle.
Ifjú leventéknél még szörnyűbb a viszony,
Ismertető jelük: idült pina-iszony.

Ilyen vezetővel, ilyen lovagokkal,
Ki merne bajt víni rengő valagokkal.
Hogy is vághatnák be kopjájukat tövig?
Ők, akik a pinát csak csúzlival lövik.

Hiába hentereg faszt epedve nőjük,
Hószámra nem áll fel hervadt bögyörőjük.
Hajh, magyar dicsőség, talmi, tűnő holmi,
Hol késel legendás nagy pöcsöddel, Toldi?

Nem tud itt már baszni, csak néhány kún, s pár móc,
Bukjék ki a ködből faszod, mint az árbóc!
Vágtass öreg tökös, leckéztesd a hordát,
Nyerd meg az utolsó, a leghősibb tornát!



III

Hogy a nap korongja az egekre hágott,
Toldi vén lovának a seggére vágott.
Mivel annak vágtatni nem akaródzott,
Csak poroszkált, fingott, közben vakaródzott.

Mivel sarkantyúját elvesztette kockán,
Miklós a faszával úgy vágta lapockán,
Hogy szegény gebéből majd kiszállt a pára,
S vágtatott táltosként Toldival Budára.

És a küzdőtéren, mit a harc hevített,
Összecsuklott és egy utolsót nyerített.
Öreg - szólt egy lovag, s dőlt nagy röhögésbe' -,
Hős paripád kimúlt végelgyengülésbe'!

Míg társait szintén röhögések rázták,
Szegény öreg Miklóst marták, figurázták.
Öreg! Tudsz-e hágni? Indulsz-é a tornán?
Elmerengsz-e néha, pinára gondolván?

Hallgat szemlesütve, mint egy vén aszkéta,
Ravaszul titkolja: ő is baszik néha.
Zúg a gyülevész nép: Szűz vagy, vén apostol?
S miért vakaródzol? Tán a sok lapostól?

Ám vad röhögésük dobpergésben vész el,
Verseny lesz itt, hol fasz, nem pedig az ész kell!
Olcsó szellemesség nem segít a népen,
Mely most farkbehúzva kódorog a téren.

Hol a cseh hetéra rengő valagával,
Csalogatja őket mézzel, malagával.
Nagy seggét himbálva dől a heverőre,
Negédesen kiált: Lovagok, előre!

Bújnak a magyarok, csak a lengyel Gaszton
Hentereg a díszes brüsszeli damaszton.
Ám lankadt pöcsével vall hamar kudarcot,
Bús pironkodással adja fel a harcot.

Szól Miranda: Nincs jó magyar fasz, ha mondom!
Nincs? - terem rikoltva Toldi a porondon.
Felkapja a delnőt, s feldobja hörögve,
Visszazuhantában húzza rá a szögre.

Elfelejti mostan búját, öreg voltát,
Úgy pörgeti faszát, akár a motollát.
Szaltózva hajítja fel ismét morogva,
Miranda ájultan terül a porondra.

Lovag! - sikolt a hölgy -, légy kissé humánus!
Előront szavára tíz vad cseh ulánus.
Leugrik a nőről Toldi, s lábra pattan,
Szörnyű nagy fasza a csehek hátán csattan.

Majd feljebb emeli véreres nagy faszát,
Szétfricskázza vele a csehek rongy hadát.
Lett ottan haddelhadd, Miklós fasza pörög,
Fertály órán belül sok sebesült hörög.

Ráront ím farkára egy cseh női század,
Numerát Toldi itt leadhat most százat.
Meg se kottyan néki, hiszen erre készült,
Sok dorongolásban nem hiába őszült.

Faszát a sikongó delnőkbe akasztja,
Kisvártatva mindet félhalottra bassza.
Sunyi buzik ekkor orvul rátámadnak,
Dákójára erős kötélpányvát dobnak.

Hatan ragadják a kötelet végénél,
Ám Miklós erősebb a hegyi medvénél.
Megpörgeti gyorsan kipányvázott faszát,
És hozhatja nékik a Halál a kaszát.

S mit csinált ezalatt Miranda, a beste?
Zöldre vert valaggal a menekvést leste.
Nekirontott Miklós kegyelemdöféssel,
Felnyársalta őt is hatalmas pöcsével.

Kegyelem, hős vitéz! - nyöszörög a lotyó,
Verdesi valagát a két ágyúgolyó.
És ahogy aléltan eltátja a száját,
Megpillantja benne Toldi saját makkját.

Tapsol a nép, fetreng, seggit veri földre,
Egetverő zajjal kapják Toldit ölbe.
S míg magasba tartva győzők táncát lejtik,
Igyekezetükben Miklóst fejre ejtik.

Sajnos a homloka egy kőbe talála,
Annak recés éle lőn szörnyű halála.
Így múlt ki hát végül a vitéz dalia,
Kinek életében sose ártott pina.

Gyászkoszorút fontak hervadt pinaszőrbül,
Hetven pucér delnő állt sírjához őrül.
A búcsúbeszédet Laczkfy nádor mondta,
Toldi hőstetteit szépen felsorolta.

Idézte, hogy baszta Johannát halálra,
Hogy rántotta aztán az udvart faszára.
Regélte a talján hadjárat napjait,
Midőn levágták a magyarok makkjait.

És hogyan állt bosszút az álnok Gertrúdon,
Kiontva ármányos lelkét a nagy rúdon.
Nem hiába baszta végig az életét:
Öregen védte meg a hon becsületét.

S a nádor, míg szava könnyeket fakasztott,
Holt pöcsére díszes rendjelet akasztott.
Vesztére, mert nyomban ordít, mint az őrült:
Csoda történt! Miklós farka megdicsőült!

Koporsó fedele szilánkokra mállott,
Hogy az iszonyú fasz utószor felállott,
S rácsapott a nádor rücskös valagára,
Ki tovább ordítva szaladt fel egy fára.

Lett is riadalom, menekült mindenki,
Mert ilyen csodáról nem hallott még senki.
Áll, mint egy intő jel, Toldi Miklós fasza:
Amíg van magyar fasz, addig él a haza!