TOLDI

Előhang


Egy krónikás írja, mit szemével látott:
Jókedvében egyszer hét megyét meghágott...
Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja,
Melynek dajna álom szederjes korongja.



I

Ég a napmelegtől a kopár sík szarja,
Redves faszát Toldi biz' igen vakarja.
Mérges bögöly legyek csípik, ahol érik,
Rücskös segge partján vecsernyéznek délig.

Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek,
Boglyák tövén peszmét béresek kefélnek.
Zsombékoknak alján, hol hűvös az árok,
Vígan henteregnek cihekedő párok.

Ösztövér kútágas alatt áll egy némber,
Vízmerítés helyett jobbágyfaszra kémlel.
Nincs egy árva szőrszál a pinája ráncán,
Az utolsót tegnap vesztette el kártyán.

Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi,
Bár hatalmas faszát taligán kell tolni.
Most csak únva nézi hatalmas nagy lőcsét,
Egyensúlyoz rajta három köteg rőzsét.

Vele ő az ipart en gros-ban űzi,
Reája a nőket tucatjával fűzi.
Amint vakaródzik, s a semmibe réved,
Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.

Hé paraszt! - Melyik út vezet itt Budára?
Kérdi vezetőjük, csak amúgy, félvállra.
Válaszul Miklós a gatyájában kutat,
S kétöles faszával mutatja az utat.

Megjött Toldi György, a rókalelkű bátya,
Visszeres seggén csüng szattyánbőr gatyája.
Kókadt kanóc pöcse gubbaszkodva hallgat,
Nem kíván az pinát, csupán nyugodalmat.

Hajdanában ő volt bordélyházak bakja,
Most unottan lóg le bús, penészes makkja.
Hogyha egyszer mégis ünnep kerekedne,
Duhaj jókedvében, hogy egyet tekerne,

Hiába nógatja azt a hitvány tököt,
Sunyin és unottan mond az csütörtököt.
Rút irigység marja György barátunk szívét,
Látva testvéröccse duzzadó kellékét.

Búsan üldögél hát, kocsányon lóg pöcse,
Mikor arra sétál taligával öccse.
Gondolata támad, mely aljas és kajla:
Majd elintéz téged a királyi szajha!



II

Föl van lobogózva ős Budavár tornya,
Harmadnapja áll ott bősz lovagi torna.
Merthogy Lajos király nemi kedve fogyó,
S így elégedetlen a királyi lotyó.

Kihirdette ezért hetedhét országban,
Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja.
Nehéz a feladat, nem mindenki bírja,
És aki nem bírja, annak ásva sírja.

Húsz numerát kíván a királyi némber,
Fejét veszti, ki csak tizennyolcig ér el.
Kinek húsz után is úgy áll, mint a szálfa,
Annak Aranybullát vernek a faszára.

Jött is Csáktornyáról jó bükköny levente,
Hajderménkű faszát ürüzsírral kente.
Tízig meg sem állok! - mondja bemenőben,
De már három után hozzák lepedőben.

Fogcsikorgatva jött Kont, a kemény örmény,
Megcsóválja farkát, s támad nagy légörvény.
Mit nekem - rikolta -, leverem egy szuszra!
Ám az ötödiknél kifogyott a szufla.

Riszálja valagát Johanna, az álnok,
Mert ingerli peckét egy herélt pohárnok.
S míg perverz apródja szívja keble halmát,
Berúgtat pej lován Vazul, a bősz dalmát.

Dölyfösen kiáltja: Harmincszor verem be!
Ám csakhamar dobták őt is hűs verembe.
Sok vidor lovag jött, felcsigázva kedvök,
Ám hiába folyt el drága életnedvök.

Öreg Lajos király, nem tudja, mit tegyen,
Búsan kóvályog odafönn a Várhegyen.
Mert hét után nem állt egynek sem, hiába,
Vonhatták a kastélyt gyászdrapériába.



III

Mint a gímszarvas, kit seggbe lőtt az ármány,
Fut setét erdőben szegény Miklós árván.
Együgyű lelkében az az egy világol:
E nemes versenyből győztesen kilábol.

Ösztökéli bátyja, kinek szava lépes:
Most mutasd meg öcsém, dárdád mire képes!
Ravaszul tette ezt, hogy véka alá rejtse
Csúf tervét, miszerint öccsét elveszejtse.

Meszes seggét a hold feltolta az égre,
Mire Miklós felért Buda alá végre.
Öklözi a kaput, rúgja, löki, rázza,
Míg csak rá nem förmed a királyi strázsa:

Hé paraszt! - süvölti - ez királyi porta!
Nem zsellér fattyaknak áll itt hősi torna!
Hogyan is nézne ki a királyi udvar,
Ha már jobbágy kéne, rücskös fadoronggal!

Én paraszt, én? - és fogat csikorgat,
Hatalmas hímtagja vésztjóslóan horkad.
Mintha vasból volna ágyékának kincse,
Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre.

Lesújtott Botondként, képes volna ölni,
Röpköd az ércforgács, rés támad két ölnyi.
Iszonyút rikkantva beugrik a résen,
S inal, hogy a nemes harcról le ne késsen.

Mikor a várkertet fürkészőn átszelte,
Látta Lajos királyt, épp tökét jegelte.
Az aggastyán király reszketegen szóla:
Még senki se került le élve őróla!

Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka...
Most búsan ténfergek, rossz picsákat nyalva!
Vánnyadt tökét rázva, keservesen nyögött,
Ha életed kedves, meg ne baszd a dögöt!

Megköszönte Miklós a király tanácsát,
S szétverte faszával a bejárat rácsát.
Ezt látva Johanna lekiált epedőn,
Remélem nem visznek téged is lepedőn!

Miklósnak dermeszti szívét, amit látott:
Előtte a delnő szörnyű luka tátog.
Bozontos szőrök közt, mint a mérges kígyó,
Vonaglik, tekereg a vérvörös csikló.

Vágyakozva tátog Johanna puncija,
Melynek űrtartalma harminchat uncia.
A nagy pina elbírt ötvencentis dákót,
Elébb Kont hagyott benn egy tollforgós csákót.

Mint jókora dinnye, olyan a két melle,
Mint húszakós hordó, akkora a segge.
Észrevette, hogy Miklós egy percre megingott,
Ezért biztatásul egy öblöset fingott.

Kedves volt Miklós fülének a zene,
Elérte az orrát Johannának szele.
Amúgy paraszt módra, megköpte a markát,
S benyálazta vele égnekálló farkát.

Nem szívbajos Toldi, legény ő a talpán,
Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán.
Ökleli Johannát a baromi karó,
Úgy dolgozik benne, mint a cséphadaró.

Végre megtetszett Johannának a dolog,
Hogy pinájában egy dugattyú mozog.
Húzta-nyomta Miklós, nem kímélte magát,
Laposra vasalta a szajha valagát.

Vízkórós csillagjós számlálja a gépen,
Mert a húszas turnust most lépték át éppen.
Szívós a királyné, a húszat is állta,
Segge a Lohengrin nászdalt trombitálta.

Ám harminc után már halkabban dorombol,
Bezzeg Miklósunk még javában dorongol.
Elalél Johanna, nem bírja már szusszal,
Zsémbeskedik Miklós, s megtoldja még hússzal.

Meghalt a királyné! - sipítják a vének,
S lerugdalják Miklóst szerecsen pribékek,
Lökik, taszigálják oldalba és hasba,
Diadalmas faszát verik nehéz vasba.

Lődörög Miklós, mint lohadt fasz a lébe',
Roskadozva viszik a király elébe.
Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve,
Pudvás seggit nyalja idomított medve.

Hű apródja a hírt kifulladva hozta:
Királynőnk e lator, jajj, halálra toszta!
Felujjong a király: Lovaggá lesz ütve!
Majd Miklóshoz fordul, ki áll szemlesütve:

Szegény jó Johanna, Isten nyugosztalja,
A világon nem volt nála nagyobb szajha!
Ha szerelmet ajzó szél jőve tavasszal,
Az ország sem bírta ellátni őt fasszal!

Kívánd szűz leánykák telt valagát, ringót;
Mindenem a tiéd, megölted a ringyót!
Nem küldlek, szép öcsém, tatárra-törökre,
Dicső magyar faszod álljon mindörökre!