Mózes leült a gyékényre, ivott egyet a korsó tiszta vizéből, és a kőtáblákra gondolt, amit a hatalmas Úr adott néki. A népnek irányításra van szüksége. De vajon az Úr nem teremtette-e az embert pont ellenkezőnek, mint törvényeit?
- Jól néz ki ez a svédgomba. - futott össze a nyál a számban a vöröses kupacot szemlélve, mely a bolt hűtőpult üvegének túloldaláról szemezett velem. Az éhség nagyobb úr, mint az árcédula - jöttem rá ismét, és rámutattam az étvágygerjesztő kupacra, az eladó bizonytalan tekintetétől kísérve.
Bizonytalan. Igen, ez a legjobb szó arra, amikor valaki belecsöppen egy zavarba ejtően ismerős helyzetbe, és nem tud szabadulni a gondolattól, hogy neki ezt tudnia kellene, erre emlékszik, sőt, talán mindig is ezt csinálta, vagy valami hasonlót, legalábbis előző életeiben. Egy kupac műanyag pitliből leemel egyet, és elkezd bele pakolni, szemre annyit, amennyit kértem tőle, majd az egész doboz-saláta-csomagolópapír komplexumot ráhelyezi a mérlegre, és gyárt rá egy csinos, vonalkódos, csiricsáré címkét. Igazán takaros.
Általában persze nem szólok, most mégis elgondolkoztam a dolgok fonákságán, és a szememre borított látszat kényes leplét feltépve megkértem, hogy mérjen le nekem egy üres műanyag pitlit, melyet ugye gombaként kaptam, annak ellenére, hogy ránézésre sápadtfehér színe s kemény állaga nem tűnt sem gombásnak, sem étvágygerjesztőnek.
Na igen, öt gramm nem sok, még gombapohárból sem. De azért mégis. Hát semmi gond, majd a pénztáros, a maga isteni hatalmával, megoldja a gondot és bajt, és az élet ráncos kuszasága ismét gondtalanná simulhat.
A pénztáros leány, aki még talán épp csak ledobta magáról gyermekségének utolsó, semmiből jövő vihogásoktól hangos éveit, úgy néz rám, mint egy csapat harlemi crack-nepper az éppen égből pottyant, hawaii nadrágos, fényképezőgépes kövér túristára nyári szalmakalapban. "Ezt ott mondták?" - kérdezi, maradék tekintélyét is latba vetve, hogy kikényszerítse belőlem a megtört vallomást, hogy azt a négy forintot (mert hogy szavamat egymásba ne öltsem, ekkora összeget kóstált a gombaként számlált pitli) valójában én meglopni akartam tőle, átlátszó dajkamesémmel. Azonban én, a gyakorlott, udvarias ám magabiztos Vevő, kötöm a négy forintnyi ebet a kereskedelmi karóhoz: "Ha gondolja, kérdezze meg őket."
Nyilvánvalóan nem fogja megkérdezni, elvégre ehhez meg kellene bontania azt a kellemesen bizsergető melegséget, melyet a széke és a csípője alatt elhelyezkedő szerveinek összhatása alakított ki a munka hosszú órái alatt. Magyarázatomat olyan arccal hallgatva, mint amikor valakit felszólítanak arra, hogy hivatali kötelessége a felmutatott döglött patkány szőrszálainak megszámolása, és ezen összeg könyvelése, áfás számlára, beüti a négy forinttal kevesebb összeget, és az elfogadott udvariassági szabályok alapján markát nyújtva, a gép kijelzőjére pislantva jelzi, hogy a kijelzett mennyiségű fizetőeszközt legyek szíves.
Voltam szíves. Mialatt keresgéltem érméim közt, megjött a sokktól támolygó magabiztossága, mely ezen szavakban kristályosodott dobhártyámra:
- Jóhogy, ez a pohár amúgy tizenöt forint.
- Erről én nem tudok. - védekeztem, az ezen a ponton már oly lényegtelen igazsághoz ragaszkodva. A nő - végülis ha pénztáros, nem illeti meg többé a gyermeki "lány" szó - a fejem felett félhangosan átszólt a szomszédos kasszába, mintegy jelezve, hogy én az ő szemében már megszűntem létezni:
- Mink már mindent igyen adunk lassan. A vevők szépen elhordanak mindent ingyen... Szétosztogathatjuk a boltot.
Az Úr türelme határtalan, de nekem, gyarlónak nem adatott meg ezen kegy, így kissé ingerülten siklottam vissza a nem rég magam mögött hagyott képbe.
- Ne haragudjon, de van elég haszon az árukon ahhoz, hogy ezt a négy forintot a bolt kibírja!
A nő rám nézett, mint egy dunából kihúzott, egy hetes vízihullára, mely éppen feléje dől valamilyen végzetes halottszállítói műhiba folytán, és azt köpte szemeim közé:
- Haszon? Az nagy haszon, a polcokról le is lopják azt a hasznot egy pillanat alatt!
Ebben a pillanatban minden - mint egy megállított, tűéles filmen - megmerevedett, és valahonnan srévizavé felülről egy aranysárga, meleg fénycsóva világított rám, és arra a liter tejre, melyet még a kezemben tartottam, és fentről csodálatos, halkan zümmögő gregorián kórusdal szólt. Meleg fuvallat libbentette meg ingemet, és elborított egy édeskés, különös, tavaszi illat. Azonnal tudtam: igen, EZ a keresztények megvilágosodása, melyről a szent könyveik és a részeg próféták meséltek!
És akkor és ott megértettem, hogy az élet több, mint becsület és mások tisztelete. Megértettem, hogy nem szabad egyszerűsíteni, egysíkúan gondolkozni, beragadni a mindennapok egyforma lépéseinek ezrei által kimélyített vájatba. Ki kell lépni a fénybe, megismerni az élet lényegét, az igazságot.
Hiszen a lopás már nem bűn! A lopás kereskedelmileg kötelező kompenzációs forma! Az árukba beleszámolják, hogy én lopok, a testi adottságaim és elmebeli képességeim alapján, persze beleszámolva a többi emberekből eredő átlagot is. Becsületemmel csupán romba döntöm a precíz árképzést, az átverés és hazugság oly finom láncolatait, melyek elvezetnek egy komplex csomagolt-és-nem-lopható áru és egy kiszerelt-de-lopandó áru kapcsolatának legmélyéig, odáig, ahol a finoman balanszírozott árak halandó által átláthatatlan matematikai formulák segítségével nyerik el értéküket, melyben benne van minden emberi aljasság és hazugság, szenny és megvetés, mindaz, amit egy öt grammos pohár dögletesen bűzlő pocsolyaként felkavarni képes.
Lopj! Ha nem teszed, nem csak anyagiakban leszel szegényebb, de vétesz a Szép Új Világ, a Civilizáció rendje, törvényei ellen, vétesz az Élet ellen, mely minden, mi megadatott.
Vagy ne tedd, és a pénztáros joggal köp szembe, mikor megkérdőjelezed mindazt, mi alapvető: az igaz, emberi, vagy még mélyebb, a kereskedelmi erkölcsöt.
(grin; 99/09/16; napsugár abc, szekszárd)