Fogd meg a kezem, drága kisunokám. Nézz a szemembe, a szemekbe, akiknek te voltál a kedvesség és a jóság, és ami oly régóta követte utadat az élet hosszú, furcsa útján. A szemek, amik látták, mikor a világra jöttél, és olyan szeretettel néztek rád, ahogy az anyád szemei sem nézhettek, mert ezek a szemek láttak már gyermeket megszületni és felnőni, és tudják, hogy nem számít az, amit teszel, hanem a fontos az, hogy ember legyen belőled.
Láttak felnőni, és nézték, ahogy gyermekként megtetted első lépéseidet, és apró kedvességekkel és mesékkel, buta versikékkel és dalocskákkal alakították az életed. Anyádnál anyább kezeimből kaptál minden finomat, mit csak elképzelni tudtál, ezekből a kifogyhatatlan, édes kezekből, melyek a kisgyermeknek az éden boldogságát adják édességbe és gyümölcsökbe szülve.
Nézd a kezeket, amik a kezedbe adták a könyvet, ami kinyitotta előtted a másik világot, a fantázia világát, ahová előbb bátortalanul belépve néztél körül, majd megismerve boldogan fedezted fel, és talán magad részévé is tetted azt, hogy teljes, egész lehess.
Nézd a szájat, ami mindig örök, kedves mosollyal fordult feléd, és ami forrása volt oly kedves szavaknak, melyek talán egy emberből nem is érkezhettek; mert nem közönséges volt ez az ember, és a szavak sem közönségesen szálltak hozzád.
Nézd az arcom, kedvesem, mely öreg, hiszen az évtizedek kérlelhetetlen serege tiporta meg, és poros bakancsaik újabb és újabb barázdát mélyesztettek ősi földjébe. És mégis ez az arc, ami azt a szeretetet adja neked, amit talán embertől nem kaphatsz - mert az ember számító, és mérleggel méri, vékával számolja szeretetét, hogy aztán azt nyíltan vagy a lélek gyötrésével visszakapja kamatostul -, de ez az arc számolatlanul méri a szeretetet, és nem vár mást, csupán hogy te TE legyél. És a szeretettől az arcomról eltűnnek a ráncok és a mosoly, a kedves örök tartozék ifjúvá varázsolja mindig, akárhányszor csak ráemeled gyermeki tekintetedet.
Hallgasd a hangom, mely megnyugtat és elringat, mely mesét mesél vagy az életet regéli, régmúlt időket vagy az új korok embereit egy más, nyugodt, idegen de mégis oly ismerős mesemondó hangján. A hangot, mely soha nem kiált rád, hiszen a harag nem tesz jobbá téged, de ha hibázol, a hang az, mely a helyes út felé vezet, és ha kell, fájdalom nélkül mondja meg neked, hogy helytelen az út, melyre lépni próbálsz.
Nézz rám: kicsiny vagyok, és törékeny, hajam hófehér, és elveszek a hatalmas fotelben vagy a puha paplanok alatt. Felnőttél, nagy lettél, és onnan fentől nézel rám a szeretettel, amit tőlem kaptál, és most visszakapom; mert a szeretet olyan mag, mely ha szárba szökken, számolhatatlanul ontja gyümölcseit, melyből aztán jut mindenkinek. És mégis, amikor rád nézek, azt az apró, drága gyermeket látom, aki voltál és nekem mindig is leszel, aki - bár komoly arccal néz rám, és komoly dolgokat mond, mintha felnőtt lenne -, mint mindig, csak arra vár, hogy játsszak vele, hogy mesét mondjak neki, hogy egy pillanatra elfelejthesse a világot, ami a szeretetet percdíjért osztogatja szűk markaiból.
De lassan elmentek mind, akik velem voltak, és kísértek engem úgy, ahogy én téged, és ti felnőttetek, és elfoglalja drága időtök a nagyvilág, mely behabzsolja ébredésetektől nyugvásotokig mindazt, amit éltek, hogy ne jusson arra, ami igazán fontos, és amit a világ rohanásának füstködétől szemeitek már nem vesz észre; és lassan elfogy az a fényes erő, ami emberfeletti szeretetnek forrása, és jaj! A forrás nem örök, mert semmi nem örök ezen a világon, és elapad az elhagyott patak, kifakul a kép, melyet már nem néznek kiváncsi szemek, por szürke homálya fedi a hajdan virágos porceláncsodákat, és homályba kunkorodnak a sokat forgatott régi fotográfiák.
Nem lehetek veled örökké, és nem táplálhatlak örök energiával és kifogyhatatlan szeretettel; a magány lassan kikezdi az örök mosolyt, mint az évtizedek ólomszínű, kevéj esőcseppei a gránitot; és a keserűség téli fagya mély repedéseket szakít az idő által rótt barázdákba, és lassan porrá töri a gyémántkemény szeretetet is.
Engedd el kezem, mert el kell mennem. Elmegyek, de veled leszek, és nézni foglak a jónak örvendő és a rosszat megbocsájtó pillantásaimmal, és amikor nem foglalnak el a világ hangos, rohanó zajai, a hangom a füledbe súgja majd a régi, szép emlékeket, és eltűnik a fájdalom és felszáradnak a könnyek, a szomorú folyam, ami körbenyaldossa az emlékek partjait, és újra itt leszel majd, velem, e régi, ismerős falak között, és kezeim ismét kincseket adnak neked, és te lehunyod majd a szemed, és ismét velem leszel, a nyugodt szeretet otthonában.
Ne sírj! Nem érdemes sírni. Az életed abból áll, hogy mész valahová, hogy sosem maradsz örökre egy helyen; és mikor befejezed, sem teszel mást, csupán tovább lépsz egy lépéssel azon, aminek határait csupán szemed sarkából láttad. Éld az életed, kisunokám, és gondolj rám, valahányszor felnézel az égre, és látod azt a szikrázó csillagot, vagy ahányszor valaki szeretetet ad úgy, hogy nem vár érte fizetséget, és amikor olyan szavakat hallasz, amik a helyeset és a jót mutatják. Veled leszek minden boldog pillanatban, és onnan, messziről veled fogok örülni örömödnek. És te is örülj, mert ahova indulok ott lesznek azok, akik az én életemnek adtak értelmet, és barátaim, társaim voltak, és ha várhatnak, várnak rám, hogy együtt legyünk ott, míg valami még újabb, még ismeretlenebb földre nem vezet utunk.
Isten veled, és legyél boldog, és néha, ha csend és béke vesz körül, gondolj rám szeretettel, mint ahogy én tettem, mert ez az egyetlen, ami örökre veled marad.