AZ "EZT ÜSD" TO KINCSE Mottó: Nincs új vicc, csak marha sok csecsemő... ---------------------------------------------------- Egy mezőn álltunk, én, Vinetu, és én. Én Vinetu mellett álltam , Vinetu pedig mellettem, egy kicsit odébb. Kezében egy térképet tartott a vadnyugatról. Igy szólt a jelmagyarázatra mutatva: -Itt kell lennie a kincsnek... -Biztosan - Mondtam egy idegorvos megnyugtató vigyorával, és szemlátomást elkezdtem öregedni, de nem akartam ellenkezni vele. A múltkor is felment a cukra, mikor elárultam neki, hogy nem egy medvét lőtt le, hanem a lovamat. Egy vadnyugati hős legfontosabb tulajdonságai az acélidegzet, az acélizmok, aCÉLtudatosság. Vinetu nem volt agyilag "kimerült", és az sem igaz, hogy akkora ökörnek tartották, hogy állatövet akartak róla elnevezni. Különben is Vinetu szellemi képességei nem voltak rosszak, inkább közepesnek mondhatók: nem volt nagyon okos, de nem kicsit volt buta. Külsejéről pedig csak annyit, hogy most sem volt egy szépségideál, de gyerekkorában meg olyan ronda volt, hogy az anyja szatyorban hordta az óvodába. - Előre pajtások! - Ordította el magát Vinetu, s kis őrsünk, amely a jópofa RENDÖRS névre hallgatott, megindult az ismeretlen felé. Tehát fojtattam a kincskeresést rézbőrű testvérem mérsékelten kellemes társaságában. Utunk nem érdemel különösebb szót. Vinetu - szokásához híven - egyéni, harsány hangján dalolgatott, én pedig - szokásomhoz híven - az érthetetlen okokból rá támadó elmeorvosokkal vívtam tűzharcot. Tizenkét elmeorvos után értünk egy inciri-pinciri kis tisztásra. Virágoztak a pici nimfák, nőttek a pici nők, hasunkra sütött a pici nap, aljzott a pici aljnövényzet. A pici tisztást egy pici patak szelte ketté, olyan picuri volt a patakocska, hogy csak egy partja volt. - Letelepedhetnénk itt - mondta Vinetu, és szórakozottan leütött három elmeorvost. - Kellemes, nyugodt helynek látszik... - válaszoltam kedélyesen, miközben esernyőmmel tarkónvágtam két grizzlimedvét, melyek épp tízórainkon osztozkodtak. - De finom Tejbe Grizzli lesz ezekből... - Ugrott fel Vinetu vidáman. Elővettem a kisasztalunkat, és megterítettem. Első fogásként nyak-levest szolgáltam fel túristaparadicsommal. A leves után a két grizzlit tálaltam. Szerencsére még nem hűltek ki, sőt, az egyik még mozgott (azt adtam Vinetunak)... - Szern'ted messze vagy'nk még a kincstől ? - Kérdezte Vinetu, miközben a félig lenyelt medvefej üveges tekintettel bámult kifelé szájából. - H't, dem tud'm... - Mondtam fogaimat a medvém talpába mélyesztve. Kis idő múlva Vinetu szomorú szemekkel felém fordult: - Képzeld azt hallottam, hogy más gonosz banditák is pájáznak az "Ezt üsd" tó kilincsére... - Kincsére testvérem. - Javítottam ki, mintegy bizonyítva, hogy precízségem közbeszéd tárgyát képezi. - Tudod az én apám egy ilyen kincskeresés közben halt meg... - Mondta Vinetu, s keserűségében nagyot harapott a medve immár hideg fülébe. - Szegény - Morzsoltam szét egy könnycseppet, mert én meg véletlen bekaptam a sótartót a fogpiszkálókkal együtt. Vinetu szemében is könny csillogott. A régi szép emlékek biztos megnevettetik az öreg Vinetut gondoltam, s témát váltottam: - Emléxel mikor a nagypapát belelöktük a kukoricadarálóba ? - Milyen finom tejbePAPIt ettünk aznap vacsorára... - Az időt vidám csevegéssel ütöttük el estig, a TV maci után pedig nyugovóra tértünk. Éjszakánk teljes biztonságban folyt, hangos horkolásunk távoltartotta a vadállatokat, kígyókat, bogarakat, rovarokat, rovarírtókat, elmeorvosokat, ármányokat, sárkányokat, Tárkányokat és más efféle káros dolgokat. Mikor felébredtem Vinetu éppen a fogát mosta a patak koszos vizében. - Felébredtél végre? - Kérdezte dühösen és véletlenül lenyelt egy pisztrángot. Elővettem a térképet, hogy felmérjem siralmas helyzetünket. - A kincs most már nincs messze, légvonalban 140 mérföld - Mondtam, de ezzel valahogy nem sikerült Vinetu arcára az öröm jeleit csalnom. - Én tudok egy rövidebb utat az erdőn körösztül... - mondta, s közben kezével könyékig a fülében matatott... ...a pisztrángot kereste, csak nem akarta, hogy a fogai megsérüljenek... Hirtelen furcsa zajra lettünk figyelmesek. Az egyik bokorból röfögés hallatszott. Én rögtön a helyzet magaslatán találtam magamat, és a kérdéses pont felé irányítottam sugárzó tekintetemet. Elhatároztuk, hogy jó képet vágunk váratlan vendégünkhöz. Vinetu egy antik festményt vett elő hátizsákjából és így szólt: - Ez jó lesz? - Aha... - Sápadtarcú testvérem nagyon elsápadt... - Jegyezte meg gúnnyal teli hangon Vinetu, s egy képet meg egy döglött pisztrángot lóbált kezében. A bokorból egy kis indián bújt elő, tomihókot lengetett. Vinetu most már átérezte a helyzet jelentőségét, és felkiáltott: - Ez nem szopacs indián, mint én... Ez egy Muskátli! Szétverem a fejét egy pisztránggal... meg egy képpel ! Vinetu nem szokott tréfálni, és ha valaha tréfált, akkor az nem Vinetu volt, mert ő, mint azt már fentebb leírtam, nem szokott tréfálni. Most sem tréfált, hanem megmarkolta jól a pisztrángot, hogy majdnem kidurrant a szeme és megteremtette vele a szegény kis indiánt. Azután az olajfestménnyel terítette meg Vinetu a kis indiánt, de úgy, hogy még én is csupa olaj lettem. - Kötözd meg! - Lökte oda nekem foghegyről. Elővettem egy kötelet, mely VÉGTELEN kötél volt, mert egyszer levágtam mindkét végét, evvel pedig úgy odakötöttem egy fához, mint a beton. - Hogy hínnak tégedet Muskátlij ? - Kérdeztem Indián dialektusban. Az indián félholtan feküdt a földön, de néhány gondoskodó jellegű pofon segítségével visszarángattam a másvilágról. Szegény annyira remegett, hogy majdnem agyrászkódást kapott, és gondolkodni is csak dadogva bírt. Vinetu felém fordult: - Szerinted megvárjuk míg észre tér, vagy vigyük rögtön a MÉH-be? - Csak várj rézbőrü testvérem... - Mondtam neki, és két akkorát rúgtam a fogolyba, hogy úgy kellet a fogait összesöpörni. Láttam, hogy evvel sikerült felébresztenem, és végre megszólalt: - Mama, te vagy az? - Igen, te marha. - Válaszoltam az otthon édes melegét érzékeltetve. - Mit akarnak tőlem? - Ugrott fel, szemében a lázadás tüze égett, melyet egy olyan rugással oltottam ki, hogy megvakult. - Hogy hívnak? - Én Zsalugáter vagyok, foglalkozásom hótakaró... ne bántsanak, mert már vak is vagyok, ha jól látom... - Igen SZEMTELEN ez a vak - mondta Vinetu összeráncolt homlokkal, és egy kemény ütéssel rakta ki a pontot a mondata végére. A foglyot egy fának támasztottuk és elindultunk a térkép szerint, de szerintem is (hehe). Utunkat megint sok elmeorvos zavarta, Vinetu meg is jegyezte, hogy valahol itt egy szökött őrültnek kell lennie, ha ennyi erre az elmeorvos, majd szépen tovább dalolt. Ilyesféléket: "Kedvenc szinem a... kedvenc szinem a... kedvenc szinem a büdös." 168 óra pihentető gyaloglás és verekedés után egy várost pillantottunk meg. Elhatároztuk, hogy megnézzük a város nevezetességeit. Először a kocsmát aztán a kocsmát, majd, ha marad még időnk ,esetleg a kocsmát. A kocsma berendezése meglehetősen szerény volt. Vastag mosléxag nehezedett a levegőre. A plafonról egy "Ne igyon mosatlan gyümölcslevet!" feliratú tábla lógott. Középpen asztalokra hasonlító emlékművek, körülöttük székek, alattuk részegek. A falon a múltheti moziműsor, egy céltábla, a fal mellett egy könyvespolc és egy akvárium volt látható. A sarokban rögtönzött színpadon a PIA nevü együttes dalolta a PIA című helyi sláger refrénjét, mely egyben az összes szöveget alkotta: - A PIA,PIA,PIA az PIA,PIA,PIA... A másik sarokban néhány amúri partizán kártyázott, az akváriumban egy természetbúvár lubickolt, a könyvespolc körül pedig könyvmolyok szálldostak. A sarokban egy közismert operaénekes operált. - Milyen kultúrált hely ez... - néztem körül elégedetten, átléptem egy hullát, majd a mixerhez fordultam - keverjen fiam egy Főorvost! A Főorvos egy közkedvelt ital volt a vadnyugaton, összetevői: Petróleum, Savak, Asványi anyagok, Disznópattanás, és más ipari szennyeződések. Ezt a keveréket eredetileg a Ferdéncsíkos Törpepapagáj kiirtására készítették, de hamar bekerült az ember táplálékláncába is, mely köszönhető annak, hogy rendkívül kalóriaszegény, és sok benne a vitaminhiány is. Vinetu a kedves pincérlánynyal beszélgetett: - Kér kaját? - Kérdezte a felszolgáló fehérnép. - Miből lehet választani? - Igen vagy nem... Vinetu bajtársi szellemét egy korsó sörrel próbáltam meg növelni. De Vinetu inkább egy hideg-tálat evett.Végignéztem a termen, hogy hova tudnánk leülni. Sajnos nem volt szabad asztal, az egyiknél a már fentebb említett amúri partizánok foglaltak helyet, egy másiknál Petőfi Sándor vívott heves szócsatát egy depreszsziós kompóttal, a harmadik asztalnál pedig két öltönyös indián tanácskozott. Vinetu rögtön felismerte bennük régi ellenfeleinket, a hírhedt Kucsma fivéreket, akik híres majonéz harcosok. A közelükbe telepedtünk, hogy kihalgassuk őket. Egészen halkan, suttogva beszélgettek, de azért megértettünk néhány részletet. Ilyeneket, hogy: - Gmpfruhh? - Huhjiskop... Hfrdewsnmv!!! Minden szavukat tisztán hallottuk, de mégis közelebb lopakodtunk. Igy már minden másként hangzott: - Hót jó, hogy nem figyel senki, mert megbeszélhessük a titkainkat... - Mondta az idősebbnek látszó. - Ja... - Hangzott el a válasz a fiatalabb Kucsma szájából. A fárasztó szópárbajt három óra pihentető hallgatás követte, mineksorán Vinetu füle elkezdett vérezni, de még én is enyhe izomlázat éreztem hallószerveim tájékán. Végre megszólalt újra a beszédesebb: - Mingyá megbeszélhessük, hogy hol van a kincs... - Ja... Röpke tíz óra múlva újra az idősebb szólalt meg: - Most megbeszélhessük a titkainkat, hogy hol van elrejtvel a kincs. - Hol? - Kérdezte a kis Kucsma, de mikor ezt kimondta, az idősebb Kucsma holtan rogyott az asztalra. Végelgyengülés... Keservesen csalódva, elfásult füleinket dörzsölgetve léptünk ki a kocsma lengőajtaján. A kilépés, mint művelet Vinetunak kis gondot okozott, mert éppen mikor kellemes hangján elkezdett dalolni, véletlen rálöktem az ajtót, hogy kiesett két foga és leharapta a nyelvét. - A FANCBA... - Jegyezte meg remegő hangon és elvörösödött, mint kíváncsi kiskakas a fűnyíró alatt. Az esetet halk közröhej, gyér taps, néhány gratuláció követte. Vinetu talpra ugrott, de a lengőajtó úgy vágta hanyatt, hogy népies szóhasználattal élve, elterült, mint fing a pusztába... - A FANCBA... - Tette hozzá az elhangzottakhoz. Megpróbáltam felsegíteni, de elutasított: - Haggyá békin... - ám szavait egy olyan hang szakította félbe, mintha valakit képenvágtak volna egy lengőajtóval, majd Vinetu elhaló hangjával hozzátette immár szinte hagyományteremtően: - A FANCBA... Egy telefonfülkéhez rohantam, egy rövid "R" beszélgetésre a kórházzal. A mentők pontosan érkeztek, Vinetut egy ló mögé kötötték, s elhúzták a Fekete Erdei Klinikába, ahol BIRKAmann professzor földmérő szakember gondjaira bízták: - Azonnal meg kell operálnom, csak tudnám hol felejtettem a bermuda háromszögemet... Barátom balesete rendkívül megrendített, a professzort reményteli kérdésekkel ostromoltam, de válaszai elkeserítettek: - Doktor úr! Nem hagyott véletlen végrendeletet ? - Nem... - És mennyi pénzt kapok, ha ne adj' isten meghalna ? - Én nem halok meg olyan könnyen... - Válaszolta. Éreztem, hogy megnyerhetem magamnak a doktort, ha könyörgőre fogom: - Doktor úr! Rúgjon seggen, verjen meg, de mondjon el nekem mindent amit tud... Az orvos arca felderült, tudtam, hogy ez a mondat telitalálat volt. Megtette amit kértem... seggbe rugott, és megvert... - Elnézést, de most már kezdődik a TAVASZI AGYTAKARITAS - Mondta vad vigyorral és Vinetu alélt testére mutatott, majd elindult, egy kedves dalt dúdolgatva: - Lehetsz te őrült, lángész, vagy bármi, A metál kezelést nem bírja senki... Vinetut az asztalra fektették, Birkamann professzor és segítője Krisztanő VÉR (aki sánta volt, de csak az egyik lábára) megkezdte a műtétet. Először Vinetu körmét vágták le, aztán a fogait egy rozsdás metszőollóval. A Fekete Erdei Klinikában dúló állapotokról filmsorozatot lehetne írni, például "KORHAZ A TÖNK SZÉLÉN" címmel. A feszült csendet Krisztanő Vér sánta hagja törte meg: - Mi történik, ha beletörik a szike a fejébe, Professzor úr? - Akkor szétverem a képed... nagyon drága ez a szike! Hideg lehetett ott az asztalon, mert Vinetu elkezdett csuklani, és remegett a lába... meg a keze, meg a feje... - Emelje fel a beteg lábát nővér! - Adta ki az első utasítást Birkamann doktor, de kénytelen volt hozzáfűzni: - Ne a saját lábadat te szarmajom ! Vinetut sajnos elfelejtették elaltatni, de ő igazi férfiként viselkedett, nem sírt. Tűrte, hogy az injekciót a szemébe adják be, hogy szálankét tépje ki a haját a szórakozott professzor unalmában, sőt még akkor is csendben maradt, mikor Krisztanő-Vér véletlen beletörte a szikét a fejébe... A műtét jól sikerült, Vinetu hamarosan visszanyerte józanságát, a lovainkra pattantunk, s elszáguldottunk a préri eddig ismeretlen tájainak irányába. Tucatnyi elmeorvos és egy Birkamann professzor (aki Vinetu szájában felejtette a metszőollót) kergetett bennünket. Megálltunk és bevártuk őket. Az elmeorvosokat én vertem meg, Birkamann professzort Vinetu csapta agyon egy metszőollóval. - Szomorú, hogy ilyen kiváló orvosoknak meg kell halniuk. - mondta Vinetu szipogva. Evvel szívemen talált. Érzékeny voltam, akár az anyám. Szomorúságomban ölni tudtam volna... Búskomoran bandukoltunk tovább, Vinetu is csak keserű siratódalokat énekelt. Kedvtelenül lövöldöztem elmeorvos barátainkra. Egymás vállaira borulva sírtunk, mígnem egy kedves vadásszal, Csipa-Szemmel, az indiánnal találkoztunk. Udvariasan kiálltott felénk: - Ne bazzeg a bunkók a! - Vadászni voltál Csipa-Szem? - Kezdte meg a társalgást Vinetu. - Ja, Oroszlánra vadásztam... - És szerencsés volt a vadászat? - Faggattam tovább. - Igen, szerencsére eggyel sem találkoztam... Csipa-Szemről elég annyit tudni, hogy egyszer egy állatorvos megállapította róla, hogy ha meghal, hát nem agyvérzésben fog meghalni. Ebben én is biztos voltam... A beszélgetés helyén letáboroztunk. Kis őrsünk kellemesen töltötte az időt. táboroztunk, elmeorvost lőttünk, kajánk elfogytával sörétet ettünk ólommal, majd hagymával. Szép helyen volt kis üdülőhelyünk egy rádiótorony mellett. Madarak röpdöstek, muslicák zümmögtek, az adótoronyból az ultrarövidhullámok csobogása hallatszott. Az esti puszi után "Jó iccakát" kívántunk egymásnak és elaludtunk, mint a szoke skinhead sünmalac. Másnap reggel korán keltünk. - Hány óra van, rézbőrű testvérem ? - Kérdeztem Vinetu fejére nézve. Homlokán egy gondolatjel pislákolt: - Lehet úgy féltizenkettő... Felkerekedtünk mind a hárman és elindultunk. Két óra gyaloglás után visszamentünk a lovainkért, kiket egy véletlen folytán táborhelyünkön felejtettünk. Vidáman ügettünk (vad)nyugat felé. Kis idő múlva már a sok döglött elmeorvos hosszú kígyózó vonalban mutatta utunkat. Végre megpillantottuk a híres Grillváros tornyait. Egy tábla állta utunkat: ------------------------------ | Grillváros - City Grill | Távolság: nincs már | messze... ------------------------------ A táblán további írás: "SÜNDISZKO a fodagóban minden pénteken, Toplesz, Go-Go, Girlkorcsolya, Élettelen zene" Rövid séta után CityGrillben találtuk magunkat. A városon egy fogadott idegenvezető vezetett minket végig. Megtekintettük Csöcsös Mari MELLszobrát, részt vettünk egy városházi közös-ülésen. Vakvezetőnk a főtérre kísért minket és lelépett balra. Balra egy kocsma volt megtalálható, a cégér helyén egy akasztott ember lógott fejjel lefele, neki az volt a feladata,hogy orrával a port felszippantsa a kocsma bejárata elől. Jobbra a börtön volt látható korszerű foto CELLAkkal, kis ligettel, szökő rabokkal és szökő kutakkal. Mi egy városhozillően koszos téren ténferegtünk. Vinetu szakította meg a csendespihenőt. - TÉRiszonyom van! Ezzel mindnyájan egyet értettünk, és egy "Mit is mond a halbiológus? ... Eljött az ivás ideje!" felkiáltással megtámadtuk a kocsmát, mint teknőtlen béka a mélytengeri cseresznyét. Az ajtón belépve füstös kis helységbe estünk. Csipa-Szemet fejbevágta egy "Vigyázz a lábadra!" feliratú tábla, majd lezuhant a lépcsőn. Mi tanultunk példájából, lehúztuk fejünket és úgy zuhantunk le a lépcsőn. Lent már zajlott az élet, a prímáscigán a A PIA címü nótát húzta, egy szónok a rossz szeszeshordókról tartott előadást... Érkezésünk láttán lemászott róluk, és felénk sietett: - Jó'nap't! Wasz teccik dén Herren? Láttam, hogy bajorajkúhoz van szerencsém, rögtön válaszoltam is: - G'night miszter, wir frej zimmer foglálen háben mökten! - Aye! Kedélyesen egy ajtó felé lökött minket, és annyit mondott: - Open... Szobánk nagyon kellemes volt, körülbelül tizenöt méter mélyen a föld alatt. Az egyik ablak egy metróállomásra nyílt, a másik egy szénbányára. Sajnos napsugár nem sok szűrődött be (nem déli fekvésű volt a szoba), összesen vagy három fényfotont sikerült megszámolnunk. - Igy legalább minden irányba egyformán látunk... - Jegyezte meg a sötétben kissé szatírikusan Csipa-Szem. Én és Vinetu tüntetőleg kivonultunk a szobából. Vinetu a bajorhoz pattant: - Van jégbehűtött Pezsgőjük? - Aye, natürliksz... - Akkor hozzon nekem egy kevés jeget kérem. A bajor feje kissé megráncosodott és olyan képet vágott, amilyet a csodaszarvas vághatott, mikor belerohant az ingoványba, de hát a vendég az sérthetetlen: - Hozom schón du bunkó állat! A jeget visszatérve szobánkba a lovaknak adtuk... - Köszönöm a fagyit - Mondta hálás tekintettel Csipa-Szem. Cinkos mosollyal Vinetura pislantottam és kimásztunk az ablakon a metróállomásra . Előzőleg természetesen kiraktuk az ajtóra a "Nem vagyunk itthon, tessék hangosan kopogni!" feliratu táblát és beszálltunk egy vagonba. - Tes'k vigy'zni, zajtók z'ródn'k... - Mondta egy géphang és a szerelvény megkezdte útját a végtelen vége felé. Vinetu szólalt meg a tőle elvárt buta hangján: - De hosszú ez az alagút! - Jóhogy, hisz' az utolsó kocsiban ülünk... [gyér röhögés] A poéntól az ülés alá esve félig agyvérzéses állapotban pillantottam meg egy sötét alakot. Hangját is hallottam: - Bérlet,Jegy,Bérletjegy,Menetjegy,Gyerekjegy,ANYAJEGY ? Furcsamód elszállt kis társaságom jókedve, ahogy a sötét jegyszedő közeledett, idegesen felszívódással próbálkoztunk, sőt megkiséreltünk a szellőzőnyíláson át észrevétlenül kifolyni, de nem volt szellőzőnyílás. Am végülis nem hiába vagyunk mi a leghíresebb vadnyugaton élő hősök (a leghíresebb vadnyugaton élünk), túljártunk a jegyszedő konduktor eszén. Kis nyomdánkon menetjegyeket nyomtattunk, s kis likasztónkkal kilikasztottuk őket. A kalauz megvakarta a füle tövét, de elfogadta a jegyünket, bár kissé furcsállotta, hogy nincs ráírva semmi, csak az , hogy Gyermek-nyomda és egy aranyos törpe vigyorog az egyik sarkában. De Vinetu elmagyarázta neki, hogy ez eredeti hiteles királyi metrójegy, rajta van a királynő aláírása is, csak nem látszik, mert sajnos nem írta alá a királynő, isten nyugtassa. (Értelem! Ne hagyj el!) - Aha... - Mondta a kalauz jenki, de szavaiból nem áradt az a fölényes önbizalom, ami egyébként beszédét jellemezni szokta. Nem a végállomáson szálltunk le, mert néhány sinenálló utonálló leállította a mi kis metrónkat. Ezen nagyon megbotránkoztam és a pápa szent szavait idézve malasztos hangon így szóltam: - A szentségit! Csipa-Szem kedvenc betyáros szólásmondását ragozta el: - Azt a betyár úristenit! A rablók vezére felénk ordított, társa egy villanypásztorral játszott: - Fegyvereket eldobni, kezeket fel ! Egy keserveset köptem feléjük. Vinetu nem volt ilyen békés, mint én. Vinetu anyai ágon rokonságot tartott számon az INKAKKAL. Ö tehát inkább INKABB volt, én pedig INKABB NEM. Néhány perccel késobb a haramiák hullahegyére felmászva a felszínre jutottunk. Sajnos lovainkat a fogadó szobájában felejtettük, Csipa Szem pedig már elfáradt, így más teherhordó állat után kellett néznünk. Egy házhoz mentünk, melyen felirat tudatta: "ELEFANTKÖLCSÖNZÉS ITT" Én feltörtem az ajtót, Vinetu leütötte a kirohanó tulajdonost, Csipa Szem pedig elkapott egy elefánT (Automata tárgyeset). Fölpakoltuk rá az összes felszerelésünket, és útnak indultunk. Csipa Szem viccekkel szórakoztatott minket, mineksorán rájöttünk, hogy nem az elefánt a világ legnagyobb állata, hanem Csipa-Szem. Vinetu közismert énekhangja és az elmeorvosok halálhörgése kísérte kis csapatunkat az éjszakába. Míg Vinetu és Csipa-Szem a tájban gyönyörködött, hogy milyen szép is így vaksötétben, én gondolataimba mélyedtem. Félhangosan ilyet kiáltottam: - Remélem nem sokan tudják, hogy az "Ezt üsd" tó legendás kincsét keressük. - Mér mink kincset keresünk ? Hurrá, akkor osztozni fogunk!- Kiáltott Csipa-Szem ártatlan képpel. Most nem akarom azzal untatni az olvasót, hogy leírjam azt, ahogy Vinetu rám meresztette tekintetét. Valami olyat olvastam ki belőle, hogy vagy öngyilkos leszek, vagy megölöm magam... Szerencsére sikerült egy baráti csókkal kibékítenem. E nemes gesztus láttán még néhány életbenmaradt elmeorvos szemében is könny csillant. Nemkevéssel ennekutána egy útelágazáshoz értünk. Az egyik út földes, poros, fehérvári hangulatot idéző volt, a másik macskaköves. - A macskaköves út nagyon KOCKAzatos! - nézett végig Vinetu az út távolba vesző négyzethálóján. - Meg csúszik, mint az olajos giliszta a szappanos takonyban. - Nyomatékosította m Vinetu szavait műveltségemet villogtatva. Vezérünkre (rám) hallgatva a másik utat választottuk. Rövid kitérőnk után folytattuk megerőltető, emberpróbáló utunkat az elefánt hátán. Hogy valahogy eltöltsük az időt, golfozgattunk, zenét hallgattunk ( Vinetut ), vagy éppen elmeorvost gyűjtöttünk. Néhány óra múltán csodálatos látvány tárult szemünk elé. Egy indián asszony verte férjét egy ásóval. Vinetu teljesen elérzékenyült. Igen, szegény felesége jutott eszébe, no meg a régi szép emlékek. Nem szóltunk semmit, nem álltunk meg, szomorúan vágtáztunk uticélunk felé. Kitartásunk nem ismert határokat... - Nono, nono, nono... ...no limits! - dalolta Vinetu szomorúan. Én a szintetizátort, Csipa-Szem pedig az elmeorvosokat kezelte. Szép látvány három ilyen jóbarát együtt... Körülbelül 35 elmeorvosnak megfelelő táv után megérkeztünk. A táj szépsége leírhatatlan volt. [ Talán a "ronda" szó illene legjobban a mondatba ]. A kedves szeméttelep gőzölgő szemétdombjait, egy romos buszmegálló, egy kis tó és egy óriási hegy látványa egészítette ki. A hegy a felszínből maximum 10 méterre magasodott az ég felé, de Vinetu ragaszkodott ahhoz a feltevéséhez, hogy ez a hegy ez óriási, hiszen lefelé még fojtatódik. Most nem értem rá vitatkozni, hiszen néhány lépésnyire voltam a kincstől. Fogtam az ásót és lázasan elkezdtem ásni. Vinetu is fogta az ásót és ő is elkezdett ásni. Csipa-Szem fogta magát és megnézte a térképet, valami "X"-et emlegetett és elkezdett ásni. Gondolom egyértelmű, hogy ki találta meg a híres kincsesládát. Mondanom sem kell,hogy én... igaz, Csipa-Szem is segített valamit. Vinetuval a felszínre emeltük a nehéz ládát, Vinetu megszólalt: - Ahh, íme szenvedésünk jutalma... Kérlek vedd elő a feszítővasat, kedves Csipa Szem! - Mi... Mitttt? - Kérdezte kissé zavartan, de ezt kifelé nem mutatta. - Hááát, NN... NNemmm náladdd vannnn? Vinetu holtan rogyott össze, Csipa szem úgyszintén. - Biztos a szive tette tönkre oket, meg a nehéz gazdasági helyzet - gondoltam magamban - A sok ital... aláaknázza az ember egészségét... Ovatosan körülnéztem, majd mellényzsebemből egy kis feszítővasat vettem elő. Nem akartam kapzsinak tűnni, eltemettem hős barátaimat, együttérzően röhögtem rajtuk, majdcsak ezután léptem a ládához. Kinyitása két másodpercet sem vett igénybe, hanem hármat. Felhajtottam a fedelét... nem akartam hinni a szememnek... a ládában egy kőtáblát találtam, felirattal: "Ne ám a szar húzza le a vécét! KUCSMA S.K." Hát ezt a fokú szemtelenséget! Hát ezért szenvedtem végig ennyi megpróbáltatást, van igazság e Földön ?! Nem értem meg halálom napját, élettelenül és csalódottan rogytam testvéreim rézbőrére... Két hét múlva, zuhogó ólmosesőben, egy kis embercsoport zarándokolt hősi halálom helyére. Egy kopasz kis úr, akit a vezetőnek néztem, szólalt meg: - Ez az a hely amiről beszéltem.... Nézze ahogy az OMOSeső aktív részecskéi feloldják ezeket a szemeteket... Egy ronda hölgy a szétmállott, de patyolatfehér koponyámra mutatott: - Na ne mondja, hogy csak az OLOMTOL lett ilyen ! Egyszer minden jó véget ér... 1993.04.05, reggel fél négy, vacsoraido....