Hogyan kezdõdött a ködök menekülése?

Stanislaw Lem



A csillagászok azt tanítják, hogy minden, ami csak létezik - tejútrendszerek, ködök,csillagok -, állandóan távolodik, menekül egymástól, és e szüntelen távolodás következtében a Világmindenség évmilliárdok óta tágul.
Sokan csodálkoznak ezen az általános menekülésen, és ha gondolatban visszatekintenek, arra a véleményre jutnak, hogy hajdanában, nagyon régen, az egész kozmosz egyetlen pontba tömörült, egyetlen csillagcsöppecske volt, aztán érthetetlen okból felrobbant,s ez a robbanás máig is tart.
Miután ezt kiokoskodták, persze furdalja az oldalukat a kiváncsiság, mi lehetett a robbanás elõtt, de nem tudnak rájönni. Pedig egyszerû a dolog, és mindjárt el is beszéljük.
Az elõzõ Világmindenségben élt két tervezõmérnök , a kozmogónia páratlan mesterei. Nem volt olyan csodamû, amit õk meg ne tudtak volna építeni. Persze ahhoz, hogy valamit építeni lehessen, elõszor meg kell tervezni, a tervet pedig ki kell gondolni, mert különben honnan vennék? Így hát a két mérnök, Mikromill és Gigacián, folyvást azon töprengett, honnan tudhatnák meg, mi mindent lehetne még építeni azokon a csodamûveken kívül, amik eszukbe jutnak.
- Mindent meg tudok csinálni, ami eszembe jut - kesergett Mikromill -, de nem minden jut eszembe. Ez korlátoz mindkettõnket: nem tudunk mindent elgondolni, ami elgondolható, pedig talán valami mást lenne értelmesebb megcsinálni,nem azt,ami eszünkbe jut! Mit szólsz ehhez?
- Kétségkívül igazad van - felelte Gigacián -, de látsz-e megoldást?
- Bármit csinálunk is, anyagból csináljuk - elmélkedett tovább Mikromill -, tehát az anyagban rejlik minden lehetõség. Ha házat gondolunk ki, házat építünk; ha palotát, akkor palotát; ha gondolkodó csillagot képzelunk el, azt is meg tudjuk csinálni. De az anyagban több lehetõség van, mint a mi fejünkben; tehát szájat kellene adni az anyagnak, hogy maga mondja meg, mit lehet még csinálni belõle!
- Szájra csakugyan szükség van - helyeselt Gigacián -, de ez nem elég, mert a száj csak azt mondja, amit az elme kigondolt. Ezért nemcsak szájat kell az anyagnak adnunk, hanem gondolkodásra kell bírnunk, s akkor biztosan minden titkát feltárja elõttünk!
- Igazad van! - szólt Mikromill. Ez a munka megéri a fáradságot. Igy képzelem: mivel minden, ami létezik, energia, tehát energiából kell gondolkodást építenünk, a legkisebb adaggal, vagyis a kvantummal kezdve; a gondolkodáskvantumot pedig atomokból épített minél kisébb kalitkába kell zárni. Atommérnöki feladat ez: fõ a miniatürizálás! Ha majd százmillió lángelme könnyen elfér a zsebemben, akkor elértük célunkat: marék gondolkodó homok megmondja, akárcsak egy számtalan személybõl álló tanács, hogy mit csináljunk és hogyan!
- Nem, nem így kell eljárni! - vitázott Gigacián. - Ellenkezõleg, hiszen minden, ami létezik, tömeg. A Világmindenség egész tömegébõl kell tehát egyetlen agyat építeni, gondolkodástól izzó gígászi agyat; ha ezt vallatóra fogom, a teremtés minden titkát elárulja nekem. Erre csak õ képes. A te zseniális porod haszontalan szemét, mert ha minden gondolkodó parány másvalamit fog mondani, sohasem igazodsz ki rajtuk, és tudásod nem gazdagodik!
Érvrõl érvre, szóról szóra, a két mérnök csunyán összekapott, és már említés sem történt arról, hogy közösen lássanak hozzá a feladathoz. Elváltak hát, egymás módszerét csepülve, és mindegyik a maga módján kezdte a munkát: Mikromill nekiállt kvantumokra vadászgatni, atomkalitkákba zárta õket, s mivel legszorosabban a kristályokban voltak, gyemántokat, kalceodonokat és rubinokat fogott gondolkodásra. A rubinok voltak a legtanulékonyabbak, annyi okosságot töltött beléjuk, hogy csak úgy sziporkáztak. Voltak mindenféle egyéb értelmes drágakövei is, bölcsen zöldellõ smaragdok, gyors eszû sárga topázok, de mégiscsak a vörös rubinoknak ment a legjobban a gondolkodás. Míg õ csillogó, fényes kavicsokkal fáradozott, Gigacián az óriásoknak szentelte idejét: roppant erõfeszítéssel munkába vett napokat és egész tejútrendszereket, olvasztotta, keverte, kavarta, összegyúrta õket, könyökig csillagporosan formálgatta mûvét, végül olyan gigászi kozmóriást teremtett, hogy szinte már semmi sem maradt azon kivül, csak õ maga és Mikromill a drágaköveivel.
Mire befejezték a munkát, már nem is az érdekelte õket, melyikük tud meg több titkot a teremtményétõl, hanem csakis az, hogy melyik fõzi le a másikat, melyikük választott jobban. Versenyre hívták ki egymást. Gigacián ott várta Mikromillt a kozmóriás mellett, amelynek széle, hossza, magassága több fényévszázad volt, sötét csillagfelhõk alkották a szélét, lélegzetvételében napok nyüzsögtek, galaxiskarokkal hadonászott, tejútlábakon topogott, gravitációizületei könnyedén mozogtak, száztrillió vasglóbuszból állt a feje, rajta napszõrmébõl készült, lángoló, bolyhos kucsma. Így kiöltöztette Gigacián a kozmóriását, nemhiába röpködött annyit egyik fülétõl a másikig, noha mindegyik utazás hat hónapig tartott. Mikromill viszont egy szál maga érkezett a versenytérre, üres kézzel; zsebében volt egy parányi rubin, azt akarta szembeállítani a kolosszussal.
Felkacagott erre a látványra Gigacián.
- Ugyan, mit mondhat az a morzsa? - hetvenkedett. - Ugyan, mit tudhat ehhez a galaktikus észóriáshoz, ehhez a végtelen csillagbölcsességhez képest, amelyben napokról napokra száll a gondolat, roppant gravitáció erõsiti, felrobbanó szupernovák teszik világossá a koncepciókat, s az ûr sötétsége mélyíti az elmélkedést?
- Öndicséret és hencegés helyett inkább kezdjünk hozzá - szólt Mikromill. - Vagy tudod, mit? Miért kérdezgessük mi a teremtményeinket? Hadd versenyezzenek õk egymással! Ütközzön meg az én mikroszkopikus géniuszom a te kozmóriásoddal páros viadalban, amelyben bölcsesség a pajzs, éles elme a kard!
- Legyen! - mondta Gigacián. Magukra hagyták hát versenyzõiket a viadal terén. Keringett, keringett a vörös rubin a sötétségben, az õróceánok fölött, melyekben csillaghegyek úsztak a végtelen, fényes monstrum körül, és így csipogott:
- Hé, te ormótlan fajankó, te túlméretezett tûzbarom, képes vagy te egyáltalán gondolkodni!?
Már egy év múlva elértek e szavak a kolosszus agyához, s abban forogni kezdtek a mesteri harmóniává szerkesztett firmamentumok. Elcsodálkkozott a vakmerõ szavakon, s kiváncsi volt, ki merészelt igy szólni hozzá.
Arrafelé forditotta hát a fejét, ahonnét a kérdést föltették, de mire odaforditotta, eltelt két esztendõ. Fürkészte a sötétséget fényes galaxis-szemével, de semmit sem látott, mert a rubin már rég nem volt ott, hanem most a háta mögül csiripelte:
- De nagy mamlasz vagy te, csillagfelhõs, nap hajú haverom, de tohonya fráter vagy te! Ahelyett, hogy azt a napkitöréskócos, loncsos fejedet forgatod, mondd meg inkább, képes vagy-e kettõt meg kettõt összeadni, mielõtt a kék óriások fele kiég az agyadban vagy kialszik az öregségtõl!
Megharagudott a kozmóriás erre a pimaszkodásra, gyorsan meg akart fordulni, hiszen a háta mögül szóltak hozzá; egyre gyorsabban forgott, és testének tengelye körül örvényleni kezdtek a tejútrendszerek, spirálissá csavarodtak a galaxisok egyenes karjai, gömbbé formálódtak a csillaghalmazok, s minden nap és bolygó pörögni kezdett, mint a búgócsiga; de mire fénylõ szemét ellenfelére villanthatta volna, az már a másik oldalról csúfolódott.
A vakmerõ kristály egyre gyorsabban keringett, a kozmóriás meg csak forgott, forgott maga körül, de semmiképpen sem tudta utolérni, pedig már pörgettyûként forgott, mígnem aztán akkora sebességre tett szert, olyan iszonyúan megnõtt a fordulatszáma, hogy meglazultak a gravitáció kapcsai, felhasadoztak a tér feszes varratai, amelyeket Gigacián oly nagy gonddal készített el, megrepedtek a villamos vonzás abroncsai, s mint egy túlpörgetett centrifuga, egyszerre csak darabokra hasadt, és a világ minden tája felé szétrepült a kozmóriás, spirális csapokkal hadonászva, tejútrendszereket szórva, és ezzel a centrifugális erõvel kezdõdött a ködök menekülése. Mikromill ezután kijelentette, hogy õ gyõzõtt, hiszen Gigacián kozmóriása felrobbant, mielõtt egy szót is szólhatott volna; Gigacián viszont egyre azt hajtogatta, hogy a verseny célja nem a szilárdság, hanem az ész mérése volt, tehát azt kellett volna megállapítani, melyikük versenyzõje okosabb, nem pedig azt, melyik robban fel hamarabb. Ennek semmi köze sem volt a verseny tárgyához, Mikromill tehát galádul becsapta õt.
Attol kezdve még ádázabbul veszekedtek. Mikromill mai napig keresi a rubinját, amely elkallódott valahol a katasztrófában, de nem tudja megtalálni, mert akármerre néz, vörös fényeket lát, rögtön odarohan, de mindig csak az öregségtõl hamvadozó csillagok vöröslenek, tehát elölrõl kezdi a keresgélést, és megint hiába. Gigacián viszont egyre azon töri magát, hogy gravitáció-zsineggel vagy sugár-cérnával újra összefércelje felrobbant kozmóriását, a legkeményebb sugarzást használva tûnek. De amit osszevarr, rögtön felfeslik újra, olyan iszonyû erõvel menekülnek már a ködök. És igy aztán egyiküknek sem sikerült az anyag titkait megtudnia, holott gondolkodni is megtanították, szájat is adtak neki, de mielõtt a döntõ beszelgetésre sor került volna, megtörtént a baj, amelyet a tudatlanok a világ teremtésének neveznek.
Pedig csak Gigacián kozmóriása robbant fel Mikromill rubinja miatt, de olyan alaposan, hogy mind a mai napig szanaszéjjel repül. Aki pedig nem hiszi, hogy így volt, kérdezze csak meg a tudósokat, nem igaz-e, hogy minden égitest szüntelenül pörög a tengelye körül, mint a búgocsiga; mert ebbõl is látszik, hogy minden azzal a kerge forgással kezdõdött.