Konklúzió

Ezek után, kedves Blythe, visszatérhetek a személyesebb hangra. Minthogy édesanyád 1966-ban született, és anyai nagyanyád neve Halsey volt, megértheted, hogy a Fekete Felhõ iránti puszta érdeklõdésednél valamivel több okom is volt arra, hogy halálom esetén ezeket a dokumentumokat rád hagyományozzam.
Sok elmesélni való már nem maradt hátra. 1966 tavasza nagyon hideg volt, de a Nap ismét megjelent az égen. Amikor a Felhõ elindult a Naptól, olyan alakot vett föl, amely a rávetõdõ napenergia egy részét a Föld irányába verte vissza. Május elején már meleg nyár volt, a hideg tél és hideg tavasz után mindenki örült neki. A Felhõ tehát elhagyta a Naprendszert. Az a történet, amelyet általában a Fekete Felhõ epizódjának neveznek, ezzel véget ért.
Kingsley halála és a Felhõ távozása után, nekünk, akik Nortonstowe-ban tartózkodtunk, nem lett volna helyes elõzõ taktikánkat folytatnunk. Parkinson Londonba utazott, és beszámolt arról, hogy a Felhõ távozása a mi közbenjárásunknak köszönhetõ.
Alítását nem volt nehéz megvédeni, minthogy a Felhõ távozásának valódi okát Nortonstowe-n kívül senki sem ismerte. Mindig sajnálkozva gondolok árra, hogy Parkinson kénytelen volt Kingsley-t befeketíteni, és azt mondani róla, hogy forrófejû volt, akit végül is erõszakkal kellett helyérõl elmozdítani. Ezt is elhitték, minthogy Londonban és másutt is - bizonyos okok miatt rosszakaratú embernek tartották. Halála tovább színezte a történetet. Röviden, Parkinsonnak sikerült rábeszélnie a kormányt, hogy ne indítson eljárást állampolgáraival szemben és akadályozza meg a más nemzetiségûek deportálását. A deportálást többször is megkísérelték, de ahogy a belügyek rendezõdtek, Parkinson egyre nagyobb befolyásra tett szert kormánykörökben és a kísérleteket aránylag könnyen elhárította.
Marlowe és a többiek - Leicester kivételével mindnyájan Angliában maradtak. Nevük ismertté vált a szaklapokban. Leicester, amint említettem, elutazott. Nem fogadta meg Parkinson tanácsát, ragaszkodott ahhoz, hogy visszatér szülõföldjére, Ausztráliába. Sohasem ért oda, a jelentések szerint eltûnt valahol a tengeren. Marlowe Parkinsonnal és velem egészen 1981-ben bekövetkezett haláláig a legjobb barátságban volt.
De mindez már a múlt ötven furcsa éve. Új nemzedékek léptek a színre. A mi nemzedékünk elvonult annak a látványos valaminek az árnyékába, amelyet életnek neveznek. Mégis mindnyájan élénken és tisztán állnak elõttem. Weichart fiatalon, okosan, éppen formálódó jellemével; a kedves Marlowe, ahogy állandóan pöfékeli utálatos bagóját, Leicester, a mindig jókedvû tréfacsináló, Kingsley, a ragyogó, örökké beszélõ, páratlan ember, Alexandrov, hajmeresztõ megállapításaival, ragyogó szellemével, ritka szavával. Nagyon bizonytalan nemzedék volt, nem igen tudta, hogy mi következik. Másrészt hõsies nemzedék is volt, és emlékeimben elválaszthatatlanul összekapcsolódik annak a szonátának nyitó akkordjaival, amelyet nagyanyád játszott azon az emlékezetes estén, amikor Kingsley elõször magyarázta el nekünk a Fekete Felhõ igazi természetét.
Így hát a végére értem, és bár a konklúzió nagyon szegényesnek látszik, valójában nem így van. Hátra van még egy meglepetés. A szignál. Eredetileg csak Kingsley és Leicester férhetett hozzá, minthogy a Felhõvel csak ennek segítségével lehetett kapcsolatot teremteni. Marlowe és Parkinson azt hitték, hogy a szignál Kingsleyvel és Leicesterrel együtt eltûnt, de nem így történt. Utolsó világos pillanatában megkaptam Kingsleytõl. Az elmúlt években magamnál tartottam, sohasem tudtam eldönteni, hogy felfedjem-e titkát. Ezt a problémát mos átnyújtom neked.
Az utolsó alkalommal a legjobbakat kívánom

John McNeyl


Epilógus

Hideg, esõs reggel volt, amikor elõször olvastam McNeil megdöbbentõ beszámolóját a Fekete Felhõrõl, olyasféle reggel, amilyet Kingsley láthatott sok évvel ezelõtt, azon a bizonyos januári napon. Egész délután és este szobám kandallója elõtt ültem a Queen's College-ban. A konklúzió után, amely igen szomorú volt, mert McNeil csak néhány napja hagyott el bennünket, azzal a megmásíthatatlan állandósággal, amelyet a halál jelent - a konklúzió után felbontottam az utolsó csomagot. Kis fémdoboz volt benne, abban pedig egy megsárgult papírszalag. A szalagon 10000, vagy talán még annál is több apró lyuk volt, ilyet használtak régen a fotoelektromos leolvasóknál. A szignál! Egyetlen mozdulat, és az egész a lángok martaléka lehetett volna, egyetlen pillanat alatt örökre megsemmisülhetett volna a Felhõvel való kapcsolat feltételének a lehetõsége.
De nem így tettem. Számos másolatot készítettem a furcsa tekercsrõl. Szétküldtem a világ minden részébe, hogy ezután ne akadályozhassa meg semmi, hogy valaki valamikor, elõbb vagy utóbb kapcsolatba léphessen a Felhõvel. Nagy nép akarunk lenni egy kicsiny világban, vagy inkább parányi nép az óriási mindenségben? Ez az a végsõ csúcspont, amely felé elbeszélésemet irányítottam.

J. B. 2021. január 17