TIZENKETTEDIK FEJEZET
Az indulás hírei

A hidrogénrakéták esete óriási keserûséget kavart és engesztelhetetlen ellenségeket szült, mégis paradox módon megerõsítette Kingsley-nek és barátainak pozícióját. A visszaküldött rakéták rettenetes bizonyítékát szolgáltatták a Felhõ hatalmának. Nortonstowe-n kívül már senki sem kételkedett abban, hogy a Felhõ szörnyû pusztításra képes, ha a nortonstowe-i csoport úgy akarja. Ha eddig kételkedtek, most már Washingtonban is megállapították, hogy a Felhõ Kingsley pártján áll, és hogy van némi fogalma arról, mi az a quid-pro-qua. Felmerült a gondolat, hogy egy interkontinentális rakétával megsemmisítik Nortonstowe-t. Habár a brit kormány várható tiltakozását figyelmen kívül hagyták, elsõsorban azért, mert gyanús szerepet játszott az egész ügyben, a tervet mégis hamarosan elvetették. Megállapították, hogy a rakéta beirányzásának pontossága nem felel meg a követelményeknek; arra gondoltak, hogy a sikertelen bombázást gyors és rettenetes megtorlás követi.
Egy másik paradoxon az volt, hogy a blöff megerõsítése egyáltalán nem javította a nortonstowe-iak kedélyállapotát, legalábbis azokét nem, akik tisztában voltak a helyzettel. Közéjük tartozott Weichart is. Súlyos influenzából épült fel, a kritikus napokban éppen az ágyat nyomta. Kutató elméjével azonban utólag is felismerte az eset fõ összefüggéseit. Egyik nap beszédbe elegyedett Alekszandrovval, a többiek nagy mulatságára. Ritka élmény volt ez akkoriban. A régi, viszonylag gondtalan napok elmúltak. Nem is tértek többé vissza.
- Az a véleményem - kezdte Weichart -, hogy a rakéták perturbációja kiszámított manõver volt.
- Mibõl gondolod, Dave? - kérdezte Marlowe.
- Mert két várost, több mint száz rakétából, pontosan eltalálni, csak úgy vaktában, nagyon valószínûtlennek látszik. Arra gondolok, hogy a rakétákat szándékosan célra irányították.
- Van, ami ennek ellentmond - érvelt McNeil -, ha a rakétákat tudatosan irányították, miért csak kettõ talált célba?
- Lehet, hogy csak kettõt irányítottak, vagy nem mindegyiket irányították jól. Ezt nem tudhatom.
Alexandrov gúnyosan fölnevetett.
- Nyamvadt érvelés - mondta.
- Mit értesz "nyamvadt érvélésen"?
- Kitalálni nyamvadt érveket, mint ez. Golfozó üti labdát. Labda földet érni fûcsomón, így. Labdának fûcsomóra esni, lehetõség nagyon kicsi, nagyon-nagyon kicsi. Millió más fûcsomó van, amire labda eshet. Lehetõség nagyon kicsi, nagyon-nagyon kicsi. Így golfozó nem üti labdát, labda szándékosan irányítani magát fûcsomóra. Ez nyamvadt érv. Igen? Olyan, mint Weichart érvelése.
Ez volt a leghosszabb szöveg, amit Alexandrovtól valaha is hallottak.
De Weichartot nem volt könnyû leállítani. Amikor a nevetés lecsillapodott, visszatért a témára:
- Elõttem elég világos. Ha egy tárgyat irányítanak, akkor sokkal nagyobb a valószínûsége annak, hogy célba talál, mintha úgy vaktában mozog. Minthogy a rakéták célba találtak, világos, hogy irányították õket, sokkal inkább, mint hogy nem.
Alexandrov szónokias mozdulatot tett.
- Van nyamvadt, igen?
- Alexej arra gonddal - magyarázta Kingsley -, nem tételezhetjük fel, hogy a rakétákat külön célpontra irányították. A golfhasonlat abban sántít, hogy speciális fûcsomót tekint célpontnak, holott a golfjátékos ilyen értelemben ütés elõtt sohasem gondol célpontra.
Az orosz bólintott.
- Lövés elõtt kell megmondani, mi a célpont, nem lövés után. Nem esõ után köpönyeg.
- Miért, csak a jóslás fontos a tudományban?
- Fene jó. Weichart megjósolni, hogy rakéta irányítva volt. Rendben, kérdezni Felhõt. Csak így dönteni. Vita nem eldönti.
Alexandrov kijelentése nyomasztó körülményre hívta fel a társaság figyelmét. A hidrogénrakéták óta minden kapcsolat megszakadt a Felhõvel. És senki sem érezte magát elég magabiztosnak ahhoz, hogy megkísérelje a beszélgetést.
- Azt hiszem, hogy a Felhõ nem örülne ennek a kérdésnek - mondta lassan Marlowe. - Azt hiszem, hogy sértõdötten visszavonulna.
De, mint ahogy két-három nap múlva kiderült, Marlowe tévedett. Meglepõ üzenet érkezett. A Felhõ közölte, hogy tíz napon belül elhagyja a Naprendszert.
- Hihetetlen - mondta Leicester Parkinsonnak és Kingsley-nek.
- Nemrég még egészen biztos volt, hogy legalább ötven évig marad, esetleg százig is - aggodalmaskodott Parkinson.
- Meg kell mondanom, hogy nagyon kínosak a kilátásaink. Ha a felhõ elmegy, akkor nekünk végünk. Nincs a világon bíróság, amely felmentene bennünket. Meddig tarthatjuk kapcsolatunkat a Felhõvel?
- Õ, ami az adó kapacitását illeti, húsz évig, vagy még tovább is, még akkor is, ha a Felhõ nagy sebességre gyorsul. De a Felhõ utolsó üzenete szerint gyorsulás közben nem tudunk vele kontaktust teremteni. Úgy látszik, hogy ilyenkor a külsõ részen eléggé kaotikusak az elektromos viszonyok. Túlságosan sok lehet az elektromos "zörej", amely lehetetlenné teszi a kommunikációt. Tehát mindaddig, amíg a gyorsulás tart, nem várhatunk tõle üzenetet, és ez esetleg néhány év.
- Te jó ég! Azt akarod mondani, Leicester, hogy már csak tíz nap van, aztán évekig semmi?
- Pontosan.
Parkinson felhördült.
- Akkor végünk. Mit lehet tenni?
Kingsley szólalt meg elõször.
- Nem sokat. De azt mindenesetre megtudhatnánk, hogy miért határozott így a Felhõ. Véleményem szerint nagyon hirtelen változtatta meg szándékát, és nagyon komoly oka lehet rá. Érdemes lenne megtudni, hogy mi az. Lássuk, mit mond.
- Lehet, hogy nem is válaszol - mondta bánatosan Leicester.
De a válasz mégis megérkezett.
- Kérdéseitekre nagyon nehéz felelni, minthogy olyan tapasztalattartományról van szó, amelyrõl egyáltalán nem tudunk semmit. Az elmúlt alkalmakkor nem beszéltünk az ember vallásos érzelmeinek természetérõl. Ezeket a problémákat illogikusnak tartom, és azt hiszem, ti is így vagytok vele, ezért nem beszéltünk errõl a tárgyról. A konvencionális vallás, amelyet a legtöbb ember elfogad, illogikus, mert feltételez a Világmindenségen kívüli valami létezési formát. Minthogy azonban a Világegyetem mindent magában foglal, evidens, hogy rajta kívül nincsen semmi. Az "isten"-elképzelés és az, hogy a Világegyetemet valaki teremtette, nem más, mint mechanisztikus abszurditás, amely nyilván az ember eszközalkotó tevékenységébõl fakadt. Azt hiszem, ebben egyetértünk.
Mégis, számos titokzatos kérdésbe ütközünk. Valószínûleg ti is töprengtetek már azon, hogy létezik-e nálatok magasabb intelligenciájú lény? Most már tudjátok, hogy létezik. Ily módon töprengek én is, hogy létezik-e nálam magasabb intelligenciájú lény? A Galaktikán belül nincs, és tudomásom szerint más galaxisokban sincs: Ugyanakkor majdnem egyértelmû, úgy hiszem, hogy ilyen lény óriási szerepet játszik a mi létezésünkben is. Másként hogyan lenne lehetséges az anyagnak ilyen meghatározott viselkedése? Hogyan lenne fizikátok ilyen meghatározott? Miért ezek a törvények és miért nem mások?
Ezek a problémák rendkívül nehezek, annyira nehezek, hogy magam sem tudom megoldani õket. Világos azonban, hogy ha ilyen intelligens lény létezik, az térben és idõben nem meghatározható.
Említettem, hogy ezek a problémák különlegesen nehezek, bizonyos azonban, hogy megoldhatók. Vagy két milliárd évvel ezelõtt azt állította közülünk valaki, hogy eljutott a megoldáshoz.
Megindult az adás, de amikor a végeredmény közvetítésére került volna sor, hirtelen megszakadt. Megkísérelték helyreállítani a kapcsolatot, de a kísérlet eredménytelen maradt, az egyed eltûnt, sõt még az üzenetet adó személy fizikai nyomait sem lehetett felderíteni.
Hasonló jelenség történt négyszázmillió évvel ezelõtt is. Erre még elég jól emlékszem, mert születésem után volt. Emlékszem, hogy kaptam egy diadalittas üzenetet, hogy a nagy probléma megoldását megtalálták. Ahogy ti mondanátok, "visszafojtott lélegzettel" vártam az üzenetet, a megoldást, de nem jött semmi. Az adó személlyel nem lehetett kapcsolatot teremteni. Harmadszor is jött hasonló üzenet. Éppen most. Aki a nagy fölfedezést magáénak mondja, körülbelül két fényévnyire tartózkodik innen. Én vagyok legközelebbi szomszédja, ezért késedelem nélkül hozzá kell sietném. Ez távozásom oka.
Kingsley felvette a mikrofont.
- Mit remélsz, mit fogsz felfedezni, ha eléred azt a :helyet, ahonnan az üzenet jött? Feltételezhetjük, hogy van elég élelmiszered?
Megérkezett a válasz.
- Köszönöm a figyelmességet. Van elegendõ kémiai élelmiszertartalékom. Nem bõséges, de elegendõ, feltéve, hogy maximális sebességgel haladok. Arra is gondoltam, hogy csak néhány év múlva indulok, de az adott esetben semmi sem indokolja. Ami pedig a reményeimet illeti, azt hiszem, hogy megtalálom egy régi ellentmondás megoldását. Jól alátámasztott - és úgy gondolom, nagyon plauzibilis - érv, hogy ezek a magányos esetek különleges, abnormális idegállapot következményei, amelyeket öngyilkosság tetõz. Az öngyilkosság ismert módja a nukleáris robbanás, amelynek következtében az egyén dezintegrálódik. Ha valóban így van, akkor érthetõ az a furcsa jelenség, hogy az egyén anyagi nyomai is eltûnnek.
A jelen helyzetben lehetségessé válik számomra, hogy ezt az elméletét a gyakorlatban ellenõrizzem, mert az eset annyira közel van, hogy színhelyét a következõ kétháromszáz év alatt elérhetem. Ez nagyon rövid idõ, és ez alatt a robbanás nyomai, ha egyáltalán robbanásról van szó, nem oszlanak szét teljesen.
Az üzenet végén Kingsley körülnézett a laborban.
- Na, fiúk, itt az utolsó lehetõség, hogy megkérdezzünk egyet-mást. Össze kéne állítani a jegyzéket. Van valami javaslat?
- Hát igen - mondta Leicester. - Például azt, hogy mi történhet azokkal a janikkal, ha nem öngyilkosságról van szó? Kérdezd meg, képzel-e errõl valamit?
- Kérdezze meg azt is - szólt Parkinson -, hogyan akarja elhagyni a Naprendszert, hogy ne okozzon kárt a Földnek.
Marlowe bólintott.
Helyes. Három lehetséges probléma van:
1. Kapunk egyet azokból a gázcsóvákból, amelyeket a Felhõ gyorsulásra használ.
2. Belekeveredünk a Felhõbe és a légkörünk leszakad.
3. Megsülünk a hõségtõl. Vagy a Napfény túl erõs visszatükrözött hõjétõl, vagy a gyorsulásnál felszabaduló hõtõl.
Hajrá, gyerünk! Tegyük föl a kérdéseket. A Felhõ válasza Marlowe kérdéseire a vártnál sokkal megnyugtatóbb volt.
- Ügyelek majd ezekre a szempontokra - mondta. Kialakítok egy védõernyõt, amely a gyorsulás kezdeti fázisában megvédi a Földet. Most ugyanis sokkal hevesebb lesz a gyorsulás, mint érkezésemkor a fékezés volt. A védõernyõ nélkül a Föld súlyosán megpörkölõdne, minden élet elpusztulna rajta. A védõernyõt azonban a Nap elé kell beállítanom, és így körülbelül két hétre újra sötétség lesz a Földön, de azt hiszem, ez nem okoz tartós károsodást. A késõbbi fázisban valóban várható a Napfény visszaverõdése, de ez sem lesz olyan erõs, mint érkezésemkor.
Nehezebb választ adni a másik kérdésetekre, minthogy tudományotok jelenlegi helyzete nem teszi lehetõvé a megértést. Vázlatosan kifejezve, úgy látszik, hogy a különféle értelmes lények közötti információcserének fizikai természetû korlátai vannak. Az a feltevésem, hogy a mélyebb problémákról adott információk továbbításának abszolút korlát vet gátat. Úgy látszik, hogyha bármelyik értelmes lény próbál ilyen információt továbbadni, akkor elnyeli az ûr, azaz, az ûr olyan módon zárul köréje, hogy a vele azonos intelligenciájú lényekkel a kapcsolat lehetetlenné válik.
- Érted, Chris? - kérdezte Leicester.
- Nem, nem értem. De van még egy kérdésem. Észrevehetted - fordult a mikrofonhoz Kingsley -, hogy ez ideig nem érdeklõdtünk olyan fizikai elméletek és tények iránt, amelyeket mi még nem ismerünk. Ez nem közömbösségbõl történt, hanem éppen azért, mert nagy fontosságuk miatt késõbbi idõpontban akartunk róluk beszélni. Úgy látszik, hogy erre egyre kevesebb alkalmunk lesz. Mit tanácsolsz, hogyan tudnánk a megmaradt rövid idõt a leghasznosabban felhasználni?
A válasz nem késett.
- Magam is gondoltam erre a kérdésre. Itt azonban döntõ nehézségbe ütközünk. Eddig a ti nyelveteken beszélgettünk. Csak olyan gondolatokra szorítkozhattunk, amelyeket a ti nyelveteken is ki lehet fejezni, és csak olyan tényekre, melyeket már ti is ismertek. Radikálisan új ismereteket csak úgy szerezhettek, ha valamennyire megtanuljátok a mi nyelvünket.
Ennek két nehézsége van, az egyik gyakorlati, a másik vitális, tudniillik az, hogy elegendõ-e emberi agyatok neurológiai kapacitása. Ez utóbbi létkérdés, magam sem tudok biztos választ adni rá, de bizonyos mértékig optimisták lehetünk A rendkívüli géniuszokra vonatkozó magyarázatok helytelenek. A géniusz nem biológiai jelenség. Születésekor a gyermek nem zseniális, a zsenialitást megtanulja. Azok a biológusok, akik másként gondolkoznak, semmibe veszik saját tudományuk tényeit, nevezetesen azt, hogy az emberi fajból nem szelektálódott ki egy génius-fajta, és az is bizonyított dolog, hogy a zsenialitást a szülõ nem adhatja át gyermekének.
A géniusz ritkasága egyszerûen a lehetõségekkel magyarázható: A gyereknek felnõtt koráig sokat kell tanulnia. A számok többszörözését például többféleképpen lehet elvégezni. Azaz, az agy sokféleképpen fejlõdhet, de mindegyik lehetõséget nyújt rá, hogy a szorzási mûveleteket valamilyen módon elvégezze. Akik kedvezõen fejlõdtek, "jobban" számolnak, akik pedig kedvezõtlenül fejlõdtek, azokra azt mondjuk, hogy "rosszak" vagy "gyengék" az aritmetikában. Mi határozza meg tehát a rendkívüli személyiség kifejlõdését? Az alkalom. Az alkalom számlájára írható a géniusz és az ostoba közötti különbség is. Az a géniusz, akinek mindegyik tanulási folyamatban szerencséje volt. Az ostobával fordított a helyzet, az átlagos pedig részben szerencsés volt, részben nem.
- Attól félek, hogy nagyon ostoba vagyok - mondta Parkinson az adás egyik szünetében -, mert nem értem, mirõl beszél. Megmagyarázná valaki?
- Arról van szó - válaszolta Kingsley -, hogy különbözõképpen lehet tanulni, az egyiknek jobban megy, mint a másiknak, de azt hiszem, nem lehet egyedül az alkalommal megmagyarázni. Hasonlattal élve olyan ez, mint a totó. Ha az agy, nemcsak egy, hanem egész tucat vagy még több tanulási folyamatban hatékonyan fejlõdik, az olyan, mint a tizenkét, tizenhárom vagy tizenhárom plusz egy találat a totón.
- Értem. Ezért olyan ritka madár a zseni - mondta Parkinson.
- Igen, ritka. Ritkább, mint a tizenhárom plusz egyes találat. Ezzel magyarázható, hogy a szülõ mért nem adhatja át zsenialitását gyermekének. A szerencse nem örökölhetõ.
A Felhõ üzenete folytatódott.
- Mindebbõl arra lehet következtetni, hogy az emberi agynak mindig van belsõ lehetõsége a fejlõdésre, feltéve, ha a tanuláshoz a legjobb módszert választjuk. Éppen ezt szeretném javasolni. Úgy hiszem, van köztetek egy-két olyan intelligencia, amely az én gondolkodásmódomat a lehetõ leggazdaságosabban átvehetné. A tanulás természetesen nem a ti nyelveteken történik, ezért a kommunikációt jelentõsen át kell alakítani. Érzékszerveitek közül legjobban a szem felelne meg az információ felvételére. Igaz, hogy a beszélt nyelvhez nincs szükség a szem használatára, de a bonyolult világról kialakított elképzeléseit is a szemen át érkezõ képekbõl építi fel a csecsemõ. Ezért akarom a szemen át közvetíteni számotokra az újfajta világ képét. Kívánságaim egészen egyszerûek. Lediktálom õket.
Ezután technikai részletek következtek, amelyeket Leicester gondosan feljegyzett.
- Hát ez nem lesz valami nehéz - mondta Leicester, bármikor a Felhõ befejezte -, egy csomó szûrõs áramkör és egy halom katódcsõ.
- De hogyan kapjuk az információt? - kérdezte Marlowe.
- Természetesen rádión, aztán átmegy a diszkrimináló áramkörön, amely kiszûri a különbözõ csövekhez menõ üzeneteket.
- Van kód a különbözõ szûrõkhöz?
- Igen. Mindegyik Csõhöz meg vannak adva bizonyos minták, ámbár nem látom elég világosan, hogy mit fogunk velük csinálni.
- Jobb, ha hozzáfogunk - mondta Kingsley. - Kevés az idõnk.

A következõ huszonnégy órában erõsen megváltozott a hangulat Nortonstowe-ban. Viszonylag elégedett, várakozó társaság gyûlt össze a következõ estén, az újonnan felszerelt mûszer körül.
- Havazik - jegyezte meg Barnett.
- Azt hiszem, rettenetes telünk lesz az idén - mondta Weichart -, nem is szólva az északsarki két hétrõl.
- Van valami sejtelmetek errõl a pantomimról?
- Semmi. Nem tudom elképzelni, hogy mit fogunk megérteni, ha ezeket a képernyõket bámuljuk.
- Én sem.
A Felhõ elsõ üzenete némi zavart keltett.
- Megfelelõbb lenne, ha csak egy személy figyelne, különösen az elején. Késõbb aztán mások is bekapcsolódhatnának.
- Azt hittem, hogy mindnyájan helyet kapunk a lelátókon - morogta valaki.
- Nem, nem - mondta Leicester -, ha jobban megnézitek a képernyõk elrendezését, világosan láthatjátok, hogy egy emberre van szerkesztve, arra, hogy valaki itt üljön, középen. Speciális utasításunk van arra is, hogyan üljön az illetõ. Nem tudom, hogy mindez mire jó, de remélem, hogy minden rendben lesz.
- Nos, akkor önkéntes jelentkezéssel döntsük el, hogy ki legyen - kiáltotta Marlowe. - Ki lesz az elsõ?
Hosszú szünet következett, azután zavart csönd. Végül elõlépett Weichart.
- Ha mindenki szégyenlõs, akkor legyek én az elsõ kísérleti nyúl.
McNeil hosszán nézett Weichartra.
- Van egy probléma. Tudod, hogy az ügy veszélyes
is lehet? Szeretném, ha tisztán látnád.
Weichart nevetett.
- Ne aggódj miatta. Nem ez az elsõ eset, amikor órákat töltök katódcsövek nézésével.
- Akkor rendben van. Ha mindenáron meg akarod próbálni, tessék, ülj le.
- Vigyázz a székre, Dave. Lehet, hogy Harry áramot vezetett bele - tréfálkozott Marlowe.
Röviddel az után a képernyõkön fények kezdtek villogni.
- Joe megindult - mondta Leicester.
Nagyon nehéz lett volna megmondani, hogy milyen összefüggések voltak a fény felvillanásai között.
- Mirõl beszél, Dave? Érted az üzenetet? - kérdezte Barnett.
Semmit sem értek - mondta Weichart, és felrakta lábát az elõtte álló székre.
Nagy összevisszaság van, érthetetlen halandzsának tûnik, de azért megpróbálok valamit kivenni belõle.
Lassan múlott az idõ. A társaság legnagyobb része elvesztette érdeklõdését, nem figyelt a villogó fényekre.
Beszélgetni kezdtek, és Weichart egyedül maradt. Egy idõ múlva Marlowe odaszólt neki.
- Na, hogy megy, Dave?
Nem jött válasz.
- Hé, Dave, mi van?
Még mindig nem jött válasz.
- Dave !
Marlowe és McNeil két oldalról Weichart székéhez sietett.
- Miért nem felelsz, Dave?
McNeil megérintette Weichart vállát, de erre sem
reagált. Figyelték a szemét, látták, hogy elõször az egyik csoport képernyõre szögezi, aztán hirtelen a másikra kapja.
- Mi történt, John? - kérdezte Kingsley.
- Azt hiszem, hogy valami hipnotikus állapot. Úgy látszik, hogy nem reagál semmilyen ingerre, csak a szemén keresztül, azt pedig a képernyõkre mereszti.
- Hogy történhetett?
- Egyáltalán nem szokatlan a vizuális eszközökkel elõidézett hipnotikus állapot.
- Azt hiszed, hogy szándékosan idézte elõ?
- Több, mint valószínû. Nem hinném, hogy véletlen. Nézd meg a szemét. Nézd, hogyan mozog. Ez sem véletlen. Nagyon célirányos.
- Nem mondhatnám, hogy Weichart hipnotikus alanynak látszott.
- Én sem. Nagyon félelmetes, és nagyon különös.
- Mire gondolsz? - kérdezte Marlowe.
- Azt akarom mondani, hogy a hipnózisnál általában vizuális ingereket használnak az állapot elõidézésére, de a közlés nem a szemen át jut az agyba. A hipnotizõr 'beszél a médiumhoz, gondolatait szavakkal adja át. De itt egyetlen szót sem hallani. Ezért olyan rettentõ furcsa.
- Érdekes, hogy még figyelmeztetted is Dave-et. Sejtetted, hogy ilyesmi következik?
- Nem, legalábbis nem pontosan. De az idegélettan legújabb eredményei furcsa jelenségeket tártak fel olyan kísérleteknél, amikor az agy pásztázó hullámfrekvenciájának megfelelõ villogó fényt bocsátottak a szembe. Nyilvánvaló, hogy a Felhõ csak akkor tudja végrehajtani szándékát, ha valami hasonló eljárást alkalmaz.
Kingsley a székhez lépett.
- Csináljunk vele valamit? Talán vigyük el innen? könnyen megtehetnénk.
- Nem ajánlom, Chris. Lehet, hogy hevesen küzdene, Ghet. Legjobb lesz, ha nyugton hagyjuk. Nyitott szemmel vállalta a dolgot, szó szerint is, képletesen is. Én majd mellette maradok. Jobb lesz, ha a többiek elmennek. Maradjon itt valaki, Stoddard megfelelne, hogy üzenhessek, ha valami zûr lesz.
- Rendben van - egyezett bele Kingsley. - Készenlétben leszünk, ha valami kell.
Valójában senki nem akarta otthagyni a laboratóriumot, de McNeil véleménye parancs volt.
- Nem szeretném, ha az egész társaság hipnotizálódna - mondta Barnett aggódva. - Remélem, semmi baja sem lesz az öreg Dave-nek.
- Ki kellene kapcsolni az egészet - szólt Leicester.
- De McNeil szerint ezzel csak bajt okoznánk. Azt hiszem, hogy sokkot.
- Remélem, hogy hamarosan megtudjuk az eredményt - jegyezte meg Parkinson. - Nem hiszem, hogy a Felhõ órákon át közvetít. Olyan még nem volt.
De a közvetítés igen hosszúra sikerült. Teltek az órák, a társaság egy része nyugovóra tért.
Az általános véleményt Marlowe fogalmazta meg.
- Azt hiszem, hogy Dave-nek nem használunk semmit, közben meg az alvásról is lemaradunk. Megpróbálok szundítani egy-két órát.
Néhány óra múlva Stoddard felébresztette Kingsley-t.
- A doktor úr kéreti Kingsley professzor urat! Amikor Kingsley odaért, látta, hogy Stoddard és McNeil megpróbálták becipelni Weichartot az egyik hálószobába. Ebbõl arra következtetett, hogy legalábbis egyelõre vége a leckének.
- Mi van, John? - kérdezte.
- Nem tetszik az állapota, Chris. Nagyon gyorsan emelkedik a hõmérséklete. Semmi értelme, hogy megnézd. Összefüggéstelenül beszél, a hõmérséklete 40 fok.
- Nem sejted, mi baja?
- Nem vagyok egészen biztos benne, mert még ilyen esetem nem volt. De ha nem láttam volna, hogy mi történt, azt mondanám, hogy agyvelõgyulladása van.
- Ez nagyon veszélyes, ugye?
- Rendkívül súlyos. Jóformán semmit sem tudok tenni érte, de úgy gondoltam, hogy szólok neked.
- Igen, természetes. Tudsz valamit az okáról? . - Azt hiszem, hogy a túlerõltetés, az idegrendszer és az idegszövetek túlságos igénybevétele. De hát ez csak feltételezés.
Weichart hõmérséklete egész nap tovább emelkedett. A tudós a késõ délutáni órákban meghalt.
Szakmai okok miatt McNeil-nek fel kellett volna boncolnia, de tekintettel a többiek érzelmeire, másképpen döntött. Teljesen magábaroskadt, és arra gondolt, hogy elõre kellett volna látnia a tragédiát, és meg kellett volna akadályozni. De nem látott elõre semmit, és azt sem látta elõre, ami azután következett. Ann Hasley rontott be hozzá a hírrel. Egészen feldúlt volt, majdnem hisztériás.
- Segíts, John! Tégy valamit! Most meg Chris! Meg akarja ölni magát!
- Micsoda?
- Ugyanazt akarja, amit Dave Weichart. Órák óta próbálom lebeszélni, de nem is figyel rám. Azt mondja, hogy majd szól annak az Izének, hogy csinálja kicsit lassabban, mert szerinte a gyorsaság ölte meg Davet. Igaz ez?
- Lehetséges. Nem vagyok benne biztos, de lehetséges.
- Mondd meg õszintén, John, van valami eshetõség?
- Lehetséges. Nem tudok eleget ahhoz, hogy határozott véleményem legyen.
- Akkor pedig meg kell akadályozni!
- Megpróbálom, Odamegyek és beszélek vele. Hol van?
- A laborban. A beszéd nem használ. Erõszakkal kell megakadályozni. Már csak így lehet.
McNeil a laboratóriumba sietett. Az ajtó zárva volt, ezért hangosan kellett kopogni. Kingsley elhaló hangon válaszolt.
- Ki az ?
- McNeil. Légy szíves, engedj be!
Az ajtó kinyílt, McNeil belépett. Azonnal észrevette, hogy a készülék mûködik.
- Ann éppen most szólt nekem, Chris. Nem gondolod, hogy õrültséget csinálsz, különösen most, néhány órával Weichart halála után?
- Remélem, John, tudod, hogy nem szeretem ezt a térmát? Megnyugtathatlak, hogy éppen úgy szeretek élni, mint bárki. De ezt meg kell tenni, éspedig most kell megtenni. Már csak egy hetünk van, és ezt az alkalmat az emberiség nem mulaszthatja el. Szegény Weichart esete után nem hiszem, hogy bárki is vállalkozik, így hát nekem kell megtennem. Nem vagyok az a bátor fickó, aki nyugodtan néz szembe a veszéllyel. Ha valami rázós ügyrõl van szó, jobban szeretek azonnal belevágni, nem jó gondolkozni rajta.
- Rendben van, Chris, de azzal senkinek sem használsz, ha megölöd magad.
- Ez abszurdum, te is tudod. Ebben a játszmában nagyon nagy a tét, olyan nagy, hogy érdemes játszani még akkor is, ha a nyerés lehetõsége csekély. Ez az egyik érvem. A másik pedig az, hogy az én esélyem valamivel nagyabb. Már beszéltem a Felhõvel, és megkértem, hogy lassabban adjon. Beleegyezett. Te magad is azt mondtad, hogy a sebesség okozhatta a bajt.
- Lehet, de az is lehet, hogy nem. Ha elkerülnéd is Weichart sorsát, esetleg más következménye lehet, amit még nem is ismerünk.
- Akkor majd az én esetembõl megismeritek, és valaki másnak majd könnyebben megy, mint ahogy nekem is könnyebb Weichart után. Ne vitatkozzunk, John. Döntöttem, és néhány perc múlva kezdem.
McNeil látta, hogy Kingsley-t nem lehet meggyõzni.
- Hát akkor legalább azt engedd meg, hogy melletted maradjak. Weichartnál körülbelül tíz óráig tartott. Nálad hosszabb lesz. Valami táplálékra is szükséged lesz, hogy az agy vérellátása megfelelõ legyen.
- Mit akarsz az ennivalóval, ember! Csak nem gondolod, hogy megállok enni? Tudod, hogy mirõl van szó. Egyetlen leckében meg kell tanulnom az egész új ismeretanyagot.
- Nem mondtam, hogy az evéshez meg kell állni. Idõnként adok neked egy-egy injekciót. Weichart állapotából ítélve, még érezni sem fogod.
- Az engem nem is izgat. Adj injekciókat, ha az boldoggá tesz. De sajnálom, John, el kell kezdenem.
Felesleges megismételni az ezután következõ események részleteit. Kingsley esete ugyanúgy zajlott le, mint Weichart esete. A hipnotikus állapot azonban hosszabb ideig, közel két napig tartott. A végén McNeil utasítására ágyba fektették. A következõ néhány órában ijesztõen azonos tünetek léptek fel. Kingsley hõmérséklete állandóan emelkedett. Harmincnyolc fok, harminckilenc fok, negyven fok. De azután némileg lecsillapodott, és néhány óra múlva csökkenni kezdett. Ezzel együtt a remény is felcsillant ágya körül, fõleg McNeil és Ann Halsey szemében, akik Marlowe, Parkinson és Alexandrov társaságában egész idõ alatt mellette voltak.
A Felhõ adásának befejezése után, körülbelül harminchat óra múlva Kingsley visszanyerte eszméletét. Néhány percig megfejthetetlen kifejezések jelentek meg arcán, egyik-másik ismerõs volt, de a legtöbb egészen idegen. Kingsley állapota nagyon gyorsan fordult félelmetesen rosszra. Arcán rángógörcsök jelentek meg, ezzel egyidõben összefüggéstelenül motyogott. Hamarosan ordítozni, azután velõtrázóan sikoltozni kezdett.
- Uram isten, valamilyen roham - mondta Marlowe.
Végül egy injekció segítségével McNeilnek sikerült csillapítania a rohamot, de ezután ragaszkodott ahhoz, hogy hagyják egyedül a beteggel. Egész nap kihallatszott egy-egy ordítás a szobából, amely azután az ismételt injekciók hatására el-elhalkult.
Marlowe megpróbálta rábeszélni Ann Halsey-t, hogy sétáljon vele. Életének legnehezebb néhány órája volt ez a délutáni séta.
Este szomorúan üldögélt a szobájában, amikor McNeil, a beesett szemû McNeil felkereste.
- Vége - mondta lassan az ír.
- Uram isten, micsoda szörnyû tragédia, micsoda hiábavaló tragédia.
- Sokkal nagyobb, mint hinnéd.
- Nem értem. Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt, hogy észhez tért, és már azt hittem, hogy megmenekül. Majdnem egy óráig eszméletnél volt. Elmondta, hogy mi volt a hiba. Legyõzte, és ahogy a percek múltak, azt hittem, hogy megmenekülni. De nem így történt. Jött egy új roham és elvitte.
- Mégis, mi volt a hiba?
- Olyasmi, amit elõre láthattunk volna. Nem voltunk tekintettel arra, hogy az új anyag, amelyet a Felhõ képes az agynak átadni, irtózatos mennyiségû. Viszont óriási strukturális változást hoz létre az agy elektromos áramköreiben és a szinaptikus ellenállások széles skáláján, és így tovább, és így tovább.
- Azt mondod, hogy olyan, mint valami gigantikus agymosás?
- Nem, nem olyan. Éppen ez a probléma. Nem volt agymosás. Az agy mûködésének régi módszerei nem mosódtak ki. Sértetlenül maradtak. Az új beépült párhuzamosan a régi mellé, úgy, hogy a kettõ szimultán tudott mûködni.
- Olyasmi, mintha az én tudományos ismereteimet beépítenék egy ókori görög fejébe?
- Igen, de talán még szélsõségesebb formában. El tudod képzelni azt a vad ellenállást, amelyet a te szegény görögöd agya kifejtene? Hiszen ahhoz volt szokva, hogy a Földet tartsa a világ közepének és ehhez hasonló anakronizmushoz, és egyszerre elárasztanák a te sokkal magasabb rendû tudásoddal.
- Azt hiszem, nem lenne jó vége. Még minket is komolyan megrázkódtat, ha egy közismert tudományos felfogásról kiderül, hogy helytelen.
- Igen, gondoljunk arra a vallásos emberre, aki hirtelen elveszíti hitét, mert tudatára ébred vallása és a nem vallásos gondolkodása közötti ellentmondásnak. Az ilyen személyek gyakran súlyos idegkrízisen esnek át. Kingsley esete ennél ezerszer rosszabb volt. Saját idegrendszerének aktivitása ölte meg, vagy ahogy mondják,
az elképzelhetetlenül erõs idegrohamok sorozata.
- Azt mondtad, hogy majdnem kilábalt belõle.
- Igen, majdnem sikerült neki. Rájött arra, hogy mi a baj, és kitalált valami tervet az elhárítására. Valószínûleg azt a szabályt fogadta el, hogy mindig az újnak van elsõbbsége, ha konfliktus támad a régi és az új között. Egy órán át figyeltem, amint szisztematikusan végigvezette a gondolatot. Teltek a percek, és azt hittem, hogy a csatát megnyerte. Ezután jött a baj. A rohamot valószínûleg egy váratlan következtetés váltotta ki. A zavar elõször kicsinek látszott, aztán lassan elhatalmasodott. Elkeseredetten próbálta legyõzni, De végül is nem tudott felülkerekedni rajta, és ezzel befejezte. Beléerõszakoltam egy nyugtatót, annak hatása alatt halt meg. Azt hiszem, olyan gondolati láncreakció indult el az ágyában, amelyet nem tudott kontrollálni.
- Kérsz whiskyt? Már az elõbb is eszembe jutott.
- Igen, azt hiszem, kérek. Köszönöm.
Marlowe odanyújtott egy poharat.
- Nem gondolod - mondta aztán -, hogy Kingsley alkalmatlan volt erre a célra? Talán valami kisebb értelmi képességû ember jobb lett volna. Ha a régi és új ismeretek közti ellentmondás okozta megsemmisülést, akkor az új tudás felvételére olyan alany volna jó, akinek nagyon kevés régi tudás van a fejében.
McNeil felemelte a poharát, átnézett rajta.
- Érdekes, amit mondasz, nagyon érdekes. Egyik utolsó világos pillanatában - megpróbálom pontosan idézni a szavait - Kingsley azt mondta: "A sors iróniája, hogy nekem ilyen rettenetes szenvedést okoz az, ami egy olyan embernek, mint Joe Stoddard, semmiféle problémát nem okozna."

---

A következő fejezet