HATODIK FEJEZET
Közeledik a Felhõ

Minthogy a Felhõ a következõ nyáron a nappali égen közeledett, szabad szemmel nem vált láthatóvá, de a nortonstowe-i csillagászok szorgalmasan vizsgálták rádióteleszkópjukkal.
A helyzet alakulása felülmúlta a miniszterelnök várakozását. A Nortonstowe-ból érkezõ hírek szerint a Felhõ átvonulása nem fenyegetett megoldhatatlan fûtõanyag-problémával, ezt a hírt a miniszterelnök hálás szívvel fogadta. Egyelõre pániktól sem kellett tartani. Megnyugtató volt az is, hogy a Királyi Csillagász kivételével a tudósok oldaláról fenegetõ veszélyt is sikerült Nortonstowe létesítésével levezetni. Néhány nevetségesnek tûnõ eredményre is sor került. Parkinsonnak utaznia kellett. Szükségesnek látszott Nortonstowe-ba küldeni, utána nézetni, hogy nincs-e valami suskus a tudósok táborában. A jelentések nyíltak és õszinték voltak, a miniszterelnök nyugodtan alhatott felõlük, és bár egyik-másik miniszter sürgetõ javaslatokkal állt elõ, a miniszterelnök hagyta a dolgokat menni a maguk útján. Alkalmanként habozott ugyan, mert nehéz volt lenyelni Kingsley megjegyzéseit és tanácsait, amelyekben a hírek bizalmas természetére figyelmeztetett.
Kingsley rosszindulatú megjegyzései azzal kapcsolatban, hogy a kormány titkos ügykezelése korántsem mondható titkosnak, igaznak bizonyultak. A politikai hierarchia minden szintjén az történt, hogy a vezetõk szigorúan bizalmasan, de megosztották a titkot közvetlen beosztottjaikkal. Az eredmény az lett, hogy a Felhõ közeledésének hírei szép lassan kiszivárogtak, úgyhogy nyár elejére már majdnem a parlamenti képviselõk füléig jutottak. Abból sem sok hiányzott, hogy a sajtó tudomást szerezzen róluk. Az a pillanat azonban, hogy a Felhõrõl vezércikket írjanak, még nem következett be.
Az õsz viharos volt, Anglia egét felhõk borították. Így azután, bár októberben a Felhõ a Lepus csillagkép jó részét elsötétítette, novemberig a lakosság nem nyugtalankodott. Arábia tiszta ege alatt derült ki a dolog. Az egyik nagy olajtársaság mérnökei fúrtak a sivatagban. Észrevették, hogy embereik az eget vizsgálgatják. Az arabok a Felhõre mutogattak, illetve árra a feketeségre az égen,
amelyet most már szabad szemmel is látni lehetett, átmérõje körülbelül hét foknyi volt, és ásító kerek lyuknak látszott. Azt mondták, hogy az a lyuk azelõtt nem volt ott, és hogy valamit jelent. Hogy mit jelent, az nem volt világos, de az emberek félni kezdtek. Maguk a mérnökök sem emlékeztek erre a feketeségre, de egyikük sem ismerte pontosan a csillagok állását. Valamelyikük elõkotort egy csillagtérképet, és amikor az expedíció befejezõdött, tanulmányozni kezdte. Annyi bizonyosnak látszott hogy valami nincs rendjén. Egymás után érkeztek a levelek az angol lapokhoz.
Az újságok nem reagáltak azonnal. Csakhogy egy hét alatt számos azonos témájú levelet kaptak. És ahogy ilyenkor lenni szokott, egyetlen riport százat vonzott maga után, egyetlen esõcsepp nyomában lezúdult a zápor. A londoni lapok fényképezõgépekkel és csillagtérképekkel felszerelt külön tudósítókat menesztettek Észak-Afrikába. A riporterek boldogan vállalkoztak az útra, szívesen odaadták a nyirkos novembert egy kis napsütésért. Rosszkedvûen tértek vissza. Az égen látott fekete lyuk nem volt valami bátorító. Fényképet egyik sem hozott. A szerkesztõk nem értették meg, hogy közönséges fényképezõgéppel rendkívül nehéz a csillagokat lefényképezni.
Az angol kormány elég nehezen tudta eldönteni, hogy megjelenhetnek-e a riportok vagy sem. Végül is úgy döntöttek, hogy nem döntenek, nem akadályozzák meg a sajtóközlemények megjelenését, mert a hírek elhallgattatásával csak a helyzet súlyosságát bizonyítanák.

A szerkesztõségeket is meglepte a riportok hangja. Kiadták a parancsot, hogy könnyedebb hangvételt kérnek. Így azután az elõ közlemény, amelybõl november végén a közönség értesült, ezzel az elcsépelt címmel jelent meg:

KÍSÉRTET AZ ÉGEN!
FEKETE LYUKAT FEDEZTEK FEL ÉSZAK-AFRIKA EGÉN. NEM LESZNEK CSILLAGOK KARACSONYKOR - MONDJAK A CSILLAGASZOK.

Ezután megindult a kampány. Nagy-Britannia és más országok obszervatóriumai fényképeket készítettek és tettek közé. A napilapok elsõ oldalon hozták a képeket, kivéve természetesen a Tirrlest, amely az utolsó oldalon hozta, némelyik lap még retusált is rajtuk. Jól ismert tudósok cikkei is megjelentek.
Az emberek megtudták, hogy ritka sûrûségû csillagközi gázról van szó, és hogy ez a gáz hatalmas teret foglal el a csillagok között. Megtudták, hogy ez a gáz finom szemcsék, esetleg jégszemcsék milliárdjaival keveredett; s hogy e szemcsék nem nagyobbak a hüvelyk százezred részénél. Ilyen szemcsékbõl állnak azok a sötét foltok is amelyeket tucat számra találhatunk a Tejútban. A sötét foltok fényképeit is közölték. Ilyen folt az új jelenség is, csak közelebbrõl látjuk. A csillagászok ismert tényként közölték, hogy a Naprendszer többször került már ilyen halmaz közelébe. Ezek az elképzelések alapul szolgáltak az üstökösök keletkezésérõl szóló egyik jól ismert elméletnek is. Az üstökösök fényképeit is közölték.
A tudományos köröket, persze, nem elégítette ki ez a magyarázat. A Felhõ fontos beszédtéma és számos töprengés tárgya lett a laboratóriumokban. Weichart egy évvel korábban elhangzott eszmefuttatását mások is felfedezték. Arra is hamarosan rájöttek, hogy a Felhõ anyagának sûrûsége kritikus. Általánosságban túlságosan közelinek gondolták, de egyik-másik tudós még emlékezett Kingsley megjegyzéseire, a Brit Csillagászati Egyesület ülésérõl. Egyesek arra is felfigyeltek, hogy az egyetemekrõl számos szakember eltûnt. A körülményeket általában riasztónak érezték. A riadalom még inkább fokozódott, amikor a kormányok Angliában - és másutt is - felhívással fordultak a tudósokhoz. A felhívás arra kérte a tudósokat, hogy vegyenek részt az immár reálisan közeledõ szükségállapot elõkészítésében, segítsenek a szervezésben, az élelmiszer- és fûtõanyag-probléma megoldásában, az óvóhelyek építésében.
A riadalom bizonyos mértékig a tömegekre is átterjedt. December elsõ két hetét növekvõ nyugtalanság jellemezte. Ismert publicisták hivatalos sajtótájékoztatást követeltek a kormánytól, ugyanolyan éles hangon, mint néhány évvel korábban a Burges-Mac Lean-ügyben. De igen érdekes módon, a szorongás elsõ hulláma hamarosan elcsitult. December harmadik hete hideg és felhõtlen volt. Az emberek nem törõdtek a hideggel, autókon és buszokon özönlöttek kifelé a városból, hogy az éjszakai égboltot megfigyelhessék. De semmiféle jelenség, semmiféle lyuk nem volt az égen. Csak néhány csillag és a telihold fénye látszott. Hiába magyarázta a sajtó, hogy a Felhõt csak csillagos háttér elõtt lehet észlelni. A Felhõ szenzációja, legalábbis egyelõre, szinte nyomtalanul elenyészett. Különben is már csak néhány nap volt karácsonyig.
A kormánynak minden oka megvolt, hogy hálás legyen a Felhõ gyors "eltûnéséért", mivel éppen decemberben riasztó jelentést kapott Nortonstowe-ból. Érdekesek azok a körülmények, amelyek között a jelentés létrejött.

A nyár folyamán Nortonstowe-ban tökéletesen megszervezték a munkát. A tudósok két csoportba tömörültek, egyik csoport a "Felhõ-kutatással" foglalkozott, a
másik azokkal a kommunikációs problémákkal, amelyekrõl Marlowe-nak beszélt Kingsley. A nem tudományos munkatársak gazdasági ügyeken és az óvóhely építésén dolgoztak. Minden héten értekezletet tartottak mindhárom szekció dolgozóival, de az értekezleten csak azok vettek részt, akik éppen akartak. Ily módon figyelemmel lehetett kísérni a dolgok alakulását anélkül, hogy a másik szekció munkájával és problémáival részletesen foglalkoztak volna. Marlowe a Felhõkutató Csoportban dolgozott, Cambridge-bõl áttelepített Schmidt-teleszkópot használta. Októberre Roger Emersonnal együtt megoldotta a Felhõ mozgási irányának a problémáját.

Marlowe az anyagot egészen részletesen ismertette az értekezlettel, amelyet azért hívtak össze, hogy a legújabb eredményekrõl beszámoljanak.
- Tehát úgy látszik - fejezte be elõadását -, hogy a Felhõ mozgása a Nap irányával gyakorlatilag nulla fokos szöget zár be.
- Hogy értsük ezt tulajdonképpen? - kérdezte McNeil.
- Úgy, hogy a Nap is és a Föld is elkerülhetetlenül az útjába esik. Ha volna valami kis eltérés, akkor az utolsó pillanatban még számíthatnánk arra, hogy a Felhõ elkerül bennünket. Most azonban már világos, hogy erre nem számíthatunk. A Felhõ egyenesen a Nap felé mozog.
- Nem furcsa, hogy olyan pontosan megcélozta a Napot? - kötekedett McNeil.
- Valamerre csak kell haladnia - válaszolta Bill Barnett. - És az egyik irány éppen olyan valószínû, mint a másik.
- De én mégis nagyon furcsának tartom - ismételte a csökönyös ír -, hogy pontosan megcélozta a Napot.
Alexandrov, aki éppen azzal foglalkozott, hogy az egyik titkárnõt a térdére ültesse, abbahagyta kísérleteit.
- Átkozottul fura - jelentette ki. - De sok minden átkozottul fura. Átkozottul fura, hogy a Hold akkorának látszik, mint a Nap. Átkozottul fura az is, hogy itt vagyok, ugyi?
- Átkozott pech - mormolta a titkárnõ.
Néhány percnyi összefüggéstelen vita után felállt Yvette Hedelfort és a gyülekezethez fordult.
- Bajban vagyok - mondta.
Általános derültség. - Átkozottul fura, ugyi? kiáltotta egy hang.
- Nem olyan bajra gondolok - folytatta a lány. Másféle bajról beszélek. Dr. Marlowe azt mondja, hogy a Felhõ anyaga hidrogén. A mérések szerint a Felhõ belsejének sûrûsége valamivel nagyobb, mint köbcentiméterenként 10-10 gramm. Kiszámítottam, hogy amennyiben a Föld körülbelül egy hónapig ebben a felhõben mozog, akkor a hidrogén hozzáadódik atmoszféránkhoz, ami azt jelenti, hogy a Föld minden négyzetcentiméterén 100 grammal növekszik a légnyomás. Helyes ez a számítás?
A megjegyzést sûrû csönd követte, értelmét is csak néhány tudós fogta fel, de õk is lassan.
- Jó lesz utánaszámolni - motyogta Weichart. Papírt húzott maga elé, és körülbelül öt percig számolt.
- Azt hiszem, helyes - mondta lassan.
Az értekezlet szinte szó nélkül feloszlott. Parkinson Marlowe-hoz lépett.
- De hát mit jelent mindez, dr. Marlowe?
- Uram isten, hát nem érti? Azt jelenti, hogy éppen elég hidrogén érkezik a Föld atmoszférájába, hogy az oxigénnel vegyüljön. A hidrogén és az oxigén kémiai vegyülete erõsen labilis. Az egész atmoszféra az égig fog robbanni. És ezt egy nõ vette észre.
Kingsley, Alexandrov és Weichart egész délután vitatkoztak. Este felszedték Marlowe-t és Yvette Hedelfort-t, és Parkinson szobájába mentek.
- Kedves Parkinson - kezdte Kingsley, miután italt töltöttek a poharakba. - Azt hiszem, hogy önnek kell eldöntenie, mit is mondjunk Londonnak, Washingtonnak és a bûnök többi városának. A dolog nem olyan egyszerû, mint ahogyan reggel gondoltuk. Azt hiszem, hogy a hidrogén nem is olyan fontos, mint ahogy te gondolod, Yvette.
- Nem mondtam, hogy fontos, Chris. Csak megkérdeztem valamit.
- Nagyon helyesen tette, Miss Hedelfort - szólt közbe Weichart. - Túlságosan nagy figyelmet szenteltünk eddig a hõmérsékletnek és nem vettük figyelembe, hogy milyen hatással lehet a Felhõ a Föld légkörére.
- Nem volt világos, amíg dr. Marlowe befejezni munkáját, hogy Föld lesz benne Felhõbe - mormolta Alexandrov.
- Ez is igaz - helyeselt Weichart. - De miután ezt a kérdést tisztáztuk, továbbléphetünk. Az elsõ kérdés az energia. Minden gramm hidrogén, amely az atmoszférába kerül, két irányban tud energiát felszabadítani. Elõször azzal, hogy a légkörbe ütközik, másodszor, amikor vegyül az oxigénnel. Az elsõ esetben nagyobb az energia-felszabadulás, ezért ez az eset fontosabb.
- Uram isten - kiáltotta Marlowe -, hiszen így még rosszabb a helyzet.
- Nem szükségszerûen. Gondoljuk csak meg, hogy mi történik, amikor a Felhõ anyaga, a gáz összeütközik a levegõvel. Az atmoszféra külsõ rétege rendkívül felmelegszik az ütközés következtében. Kiszámítottuk, hogy az atmoszférának ez a rétege százezer, esetleg több millió fokra is felhevülhet.
A következõ feltevés az, hogy a Föld és a légkör együtt forog, és így a Felhõ csak az egyik oldalon ütközik az atmoszférával.
- Melyik oldalon? - kérdezte Parkinson.
- Úgy számítottuk - magyarázta Yvette Hedelfort -, hogy a Föld pozíciója olyan lesz Nap körüli pályáján, hogy a Felhõ a Nap felé nézõ oldalba fog ütközni.
- Ugyanakkor - fûzte hozzá Marlowe - a Napot nem lehet majd látni.
- Tehát a Felhõ azt az oldalt éri, amelyiken normális körülmények között nappal lenne?
- Pontosan. Éjszaka nem ütközhet az atmoszférába.
- Éppen ez okozza a nehézséget - folytatta Weichart. - Amiatt a bizonyos nagyon magas hõmérséklet miatt, amelyrõl beszéltem, az atmoszféra külsõ rétegének kifelé kellene robbannia, viszont "nappali" állásban a kifelé robbanás nem következhet be, mert a Felhõ hatása visszatartja, "éjszakai" állásban azonban az atmoszféra felsõ rétege szétsugárzik az ûrbe.
- Nem értem, mirõl beszél - mondta Yvette Hedelfort -, "nappali" állásban a hidrogén belekerül az atmoszférába, de "éjszakai állásban kilökõdik belõle. Röviden ez azt jelenti, hogy a hidrogénfelvétel nem halmozódik napról napra?
- Pontosan így van.
- De akkor biztosra vehetjük, Dave, hogy ily módon minden hidrogén elpárolog? - kérdezte Marlowe. Mert ha csak igen kis arányban, egy százalékban vagy tíz százalékban megmarad, hatása akkor is iszonyú lehet. Nem szabad elfelejtenünk, hogy valamilyen csekély zavar, persze csillagászati értelemben véve csekély, elegendõ ahhoz, hogy megszüntesse létezésünket.
- Nyugodtan megjósolhatom, hogy gyakorlatilag minden hidrogén elpárolog. A veszély más oldalról fenyeget. Nevezetesen onnan, hogy a Föld másik felén túl sok légköri gáz távozik a hidrogénnel együtt.
- Hogy lehet ez? Az elõbb azt mondta, hogy a légkörnek csak a külsõ légköre fog felmelegedni.
Kingsley belekapcsolódott a vitába.
- Nézzük csak a helyzetet. Kezdjük azzal, hogy az atmoszféra felsõ rétege forró lesz, nagyon, rendkívül forró. Az atmoszféra alsó rétege, tehát az, amelyben élünk, kezdetben hideg lesz. Csakhogy az energia fokozatosan lejjebb kerül, és felmelegíti a mélyebb rétegeket.
Kingsley letette a whiskys poharat.
- Azon fordul meg az egész, hogy milyen gyorsan halad az energia lefelé. Igazad van, Geoff, a legkisebb zavar is végzetes lehet. A mélyebben fekvõ légrétegek is könnyen felmelegedhetnek annyira, hogy a szó szoros értelmében egy fordulat alatt mindnyájan megfõjünk bennük, mindnyájan, még a politikusok is, kedves Parkinson.
- Elfeledkezik arról, hogy mi tovább fogunk élni, mert vastagabb a bõrünk.
- Köszönöm, egy: nulla az ön javára: Persze elõfordulhat az is, hogy az energia nagy sebességgel terjed, és az egész atmoszféra egyszerre kirobban az ûrbe.
- Tudnánk ezt tisztázni?
- Nos, az energia átvitelének három formája van, mindhárom régi barátunk: vezetés, áramlás és sugárzás. Abban biztosak lehetünk, hogy itt nem a vezetés fog érvényesülni.
- Sem az áramlás - vágott közbe Weichart. - Stabil atmoszféra, a széleken állandóan emelkedõ hõmérséklettel. Áramlásról így hát nem lehet szó.
- Csak a sugárzás marad - állapította meg Marlowe.
- És mi lesz a sugárzás hatása?
- Nem tudjuk - mondta Weichart. - Elõször ki kell számítani.
- Meg tudja csinálni? - érdeklõdött állhatatosan Parkinson.
Kingsley bólintott.
- Tudni számítani - erõsítgette Alexandrov. - Állati nagy számolás lesz.
Három héttel késõbb Kingsley megkérte Parkinsont, hogy látogasson át hozzá.
- Megkaptuk az elektronikus számítógép végeredményeit - mondta Kingsley. - Jó, hogy ragaszkodtam ehhez a géphez. Úgy látszik, hogy sugárzás esetén nem lesz különösebb problémánk. Körülbelül tíz tényezõt ismerünk, ennyi elegendõ a bizonyossághoz. Ugyanakkor azonban hatalmás tömegû halálosan mérgezõ anyag várható az atmoszféra felsõ rétegeibõl, röntgensugarak és ultraibolya sugarak. Valószínû, hogy nem jutnak le a légkör aljáig. A tengerszint magasságában védettek leszünk. A magas hegyvidékeken azonban sokkal rosszabb lesz a helyzet. Onnan ki kell telepíteni az embereket. Tibet például elviselhetetlen lesz.
- Nagyjából rendben leszünk?
- Azt még nem tudom. Õszintén aggódom, Parkinson. Nem a sugárzások miatt. Azt hiszem, azzal nem lesz baj. Ellenben nem értek egyet Dave Weicharttal az áramlás tekintetében, és úgy érzem, hogy most már õ maga sem olyan bizonyos benne. Emlékszik rá, azt mondta: nem lesz áramlás, mert a levegõ fentrõl lefelé melegszik. A hõmérséklet inverziója, ahogy ezt nevezik, jól ismert jelenség, különösen Dél-Kaliforniában, ahonnan Weichart jött. Az is igaz, hogy a hõmérséklet-inverzióban nincs vertikális légmozgás.
- Akkor mi aggasztja?
- A légkör teteje, az a rész, amely a Felhõvel érintkezik. Ott pedig lesz áramlás, az ütközés következtében. Ez az áramlás biztosan nem hatol a légkör aljáig. Ebben Weichartnak igaza van. Bizonyos mértékig mégis lefelé hatol. És ezekben a régiókban nagyon nagy hõátadásra számíthatunk.
- Jelent ez valamit addig, amíg a hõ nem kerül a légkör aljára?
- Igen, jelenthet. Napról napra észlelünk ilyen jelenségeket. Elsõ nap kicsiny hatása lesz a légáramlatokra. Éjszaka azután nemcsak a nappal felvett hidrogént fogjuk elveszíteni, hanem a légkör megmozgatott felsõ rétegét is. Így az elsõ napon és éjszakán elveszítjük a légkör "felhámját", ráadásként a hidrogén elvesztéséhez. A következõ napon és éjszakán újabb "hámréteget veszítünk. És így tovább. Napról napra egy réteg az atmoszférából, mintha megnyúznának bennünket.
- Kitart egy hónapig?
- Pontosan ez a gondom. Nem tudok rá felelni. Lehet, hogy tíz napig se fog kitartani, de az is lehet, hogy bõven elég lesz egy hónapig. Nem tudom.
- Nem is tudja kitalálni?
- Megpróbálhatom, de hihetetlenül nehéz teljes biztonsággal számításba venni minden fontos tényezõt. Sokkal nehezebb, mint a sugárzási problémáknál. Kereshetjük a választ, de nem nagyon remélhetjük. Úgy látszik, hogy csak jön, belénk ütközik, és már megy is. De õszintén szólva nem hiszem; hat hónap múlva okosabbak leszünk, mint ma. Ezek az ügyek túlságosan komplikáltak minden számoláshoz. Várunk és figyelünk. Félek, hogy nem tehetünk mást.
- Mit mondjak Londonnak?
- Ez az ön dolga. Mindenesetre meg kell mondani hogy ürítsék ki a hegyvidékeket, akkor is, ha Angliába nincsenek olyan magas hegyek. Egyébként, hogy a többi kérdésben mit mond és mit nem, azt döntse el egyedül- Nem valami ragyogó a helyzet.
- Nem. Ha úgy érzi, hogy nagyon nyúzott a hangja, keresse meg az egyik kertészünket, Stoddard-nak hívják. Olyan nyugodt, hogy tõle az egész atmoszféra a semmibe tûnhet.
Január harmadik hetében már olvasható volt az égen az emberiség sorsa. Az Orion Rigel nevû csillaga elsötétült. Egy hét múlva elsötétült az Orion kardja és öve, és a fényes Sirius. A Felhõ - a Göncölszekér kivételével minden csillagképet sorra eltakart, anélkül azonban, hogy széles körök tudomást szereztek volna róla.
A sajtó érdeklõdése feléledt. Naponta közölték jelentéseiket a fejleményekrõl. Az autóbusz-vállalatok Titokzatos Éjszakai Kirándulásai egyre népszerûbbé váltak: Hatalmasan megnõtt az érdeklõdés a BBC "Tudósklub" címû mûsora iránt, mert állandóan csillagászati kérdéseket tûzött napirendre.
Január végére már talán minden negyedik ember látta a Felhõt. Ilyen aránynál a közvélemény irányítását már nem lehetett feszesen kézben tartani, arra viszont jó volt, hogy meggyõzze a többséget, itt az ideje komolyan cselekedni. Nem lehetett megoldani azt, hogy minden városi kimenjen a szabad ég alá, ezért azt javasolták, hogy kapcsolják ki a közvilágítást. A városi hatóságok eleinte ellenkeztek, ezzel felébresztették az ellenállást, és a javaslatból követelés lett. Wolverhampton volt az elsõ angol város, ahol éjszakánként kialudt a közvilágítás. A többiek gyorsan követték. És február második hetének végére London hatóságai is kapituláltak. Így a lakosság többsége kérlelhetetlenül tudomást szerzett a Fekete Felhõrõl, amely szinte belemarkolt az Orionba, az Égi Vadászba.
Hasonlóan játszódtak az események az Egyesült Államokban és más ipari országokban. Az Egyesült Államokban még az is hozzájárult az eseményekhez, hogy a nyugati államok nagy részét evakuálni kellett, minthogy a lakott területek általában a Nortonstowe által megadott biztonsági határon túl, 1500 méter felett terültek el. Az USA kormánya természetesen tájékoztatta szakembereit ellenõriztette Nortonstowe számításait, de az ellenõrzés eredményei nem mutattak eltérést. Az Egyesült Államok ugyanakkor megszervezte Dél-Amerikában az andesi köztársaságok kiürítését is.
Ázsia mezõgazdasági országait nem rendítette meg a hír, amelyet az Egyesült Nemzetektõl kaptak. A "várjunk-majd-meglátjuk" politikáját választották, amely a körülményekhez képest a legbölcsebb politika volt. Ázsia parasztjai évezredek óta megszokták a természeti csapásokat, "Isten csapását", ahogyan nyugaton is nevezik a jogászok. A keleti mentalitás szerint az aszályt, az áradást, a rabló törzseket, a sáskajárást, a járványt passzívan kell fogadni, és ez az új valami az égen szintén ilyennek látszott. Az élet nem sokat adott nekik, érthetõ, hogy nem akartak nagy árat fizetni érte.
Tibet, Sinkiang és Külsõ Mongólia kiürítését a kínaiakra bízták, akik nem tettek semmit. Az oroszok viszont azonnal és nagyon precízen hozzáláttak a Pamír és más magasföldek evakuálásához. India és Pakisztán mindent megtett, hogy kiürítse a Himaláját, a fõ vízválasztótól délre.
Az északi féltekén már közeledett a tavasz, és az éjszakai égboltról fokozatosan a nappali égboltra került át a Felhõ. Így tehát annak ellenére, hogy szinte már az egész Orion csillagképet elhomályosította, jelenlétét az alkalmi megfigyelõk nem nagyon vették észre. Az angolok nyugodtan kriketteztek, mûvelték kertjeiket, de így voltak az amerikaiak is.
A kertészkedés általánosan kedveltté vált, mivel ebben az évben már május közepén beköszöntött. a nyár. A kiváltó ok ugyan a jó idõ volt, de az érdeklõdést az is fokozta, hogy a hétrõl hétre csodálatosan tiszta nyári égen valaminek a halvány körvonala volt látható. Május végén már fogyasztani lehetett a zöldségféléket.
A kormánynak korántsem tetszett a gyönyörû idõjárás, a helyzet ugyanis vészt jósló volt. Felfedezése óta a Naphoz vezetõ útjának kilencven százalékát megtette a Felhõ. Világossá vált az is, hogy amint a naphoz közeledik, egyre több sugárzást ver vissza, és ennek következménye, a hõmérséklet általános emelkedése már érezhetõ volt.
Marlowe-nak az a feltevése, hogy a visszaverõdés a fény látható tartományában alig lesz észlelhetõ, helyesnek bizonyult. A gyönyörû tavasz és a korai nyár folyamán az ég nem vált észrevehetõen fényesebbé. Az történt ugyanis, hogy a Felhõ a rásugárzó napfényt láthatatlan hõhullámok formájában verte vissza. Szerencsére a Felhõre vetõdött fény nem verõdött vissza teljes mennyiségben, és így a Föld nem vált lakhatatlanná. Szerencsés körülmény volt az is, hogy a visszaverõdött hõ sem tudott teljesen áthatolni az atmoszférán. Egy része visszasugárzott az ûrbe.
Júniusban nyilvánvalóvá vált, hogy a Föld minden táján átlagosan tizennyolc fokkal emelkedett a hõmérséklet. Általában nem ismerték fel, hogy az emberiség nagy része milyen közel került a halált okozó hõmérséklethez. Nagyon száraz légköri viszonyok között az ember hatvan fokos hõmérsékletet is elvisel. Ekkora hõmérséklet normális körülmények között is elõfordul a nyugatamerikai vagy az észak-afrikai sivatagokban. Párateltlégköri viszonyok közt azonban a halálos hõmérséklet negyvenhat fok. Magas páratartalom és negyven fokos meleg néha elõfordul az USA keleti partvidékén, és néha a Közel-Keleten is. Érdekes, hogy az Egyenlítõ környékén a hõmérséklet nem emelkedik harminchárom foknál magasabbra, de a légkör erõsen páratelt. Azért van így, mert az Egyenlítõ fölött sûrû felhõtakaró borítja az eget, és a napsugarakat visszaveri.
Ebbõl következik, hogy a Földön a hõmérséklet általános emelkedésének biztonságos határa a tíz fok, de sok helyen még ez is végzetessé válhat. A feltételezett tizennyolc fokos emelkedés tehát rendkívüli aggodalmat keltett.
Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az életveszélyt a szervezet hõleadásának lehetetlenné válása okozza. A szervezet hõleadással tartja fenn a test normális hõmérsékletét 36 fok körül. Ha a hõmérséklet 39 fokra emelkedik, a szervezet megbetegszik, 40 foknál delíriumos állapotba kerül, 41 fok pedig már halálos. Hogyan képes meleget leadni az emberi szervezet, mondjuk 43 fokos légköri viszonyok között? A bõr kipárolgása adja meg a választ. Ez könnyebben akkor valósul meg, ha a légkör páratartalma alacsony, és ezzel magyarázható, hogy az ember tovább él alacsonyabb páratartalmú levegõben, és hogy a száraz levegõ kellemesebb.
A következõ napokban minden azon múlott, hogy milyen lesz a légkör páratartalma. A remények is ehhez fûzõdtek. A Felhõbõl sugárzó hõ sakkal gyorsabban felmelegíti a szárazföld felszínét, mint a tengerét - így a légkör hõmérséklete a szárazföldnek, páratartalma a tengernek megfelelõen emelkedik. Tehát amíg a hõmérséklet emelkedik, a páratartalom csökken, legalábbis kezdetben. Valóban, kezdetben a páratartalom csökkent, és ezért példátlanul tiszta és felhõtlen volt az ég tavasszal és nyáron Anglia fölött.
Eleinte nem számoltak azzal, hogy a Felhõ visszaveri a hõsugarakat. Az amerikaiak a nyugati sivatagba helyezték tudományos kutatócsoportjukat, most azután el kellett költöztetniük az embereket és a felszerelést. Ezalatt kizárólag csak Nortonstowe információira számíthattak. Nortonstowe jelentõsége így megnövekedett, pedig nekik is megvolt a maguk gondja.
Az egyik értekezleten Alexandrov summázta a Felhõkutató Csoport véleményét.
- Eredmény lehetetlen - mondta -, kísérletezés rossz.
John Marlborough azonban kitartott megfigyelései mellett. Hogy a zsákutcából kijussanak, megegyeztek abban, hogy Harry Leicester, aki különben a kommunikációs problémákkal foglalkozott, megismétli a vizsgálatot. A munkát valóban megismételték, és tíz nap múlva telt ház elõtt tartotta meg fontos beszámolóját Leicester.
- Nézzük elõször az elsõ szakaszt. Amikor a Felhõt felfedezték, megállapították, hogy a Nap felé halad másodpercenként majdnem hetven kilométeres sebességgel. A becslések szerint a sebességnek növekednie kell, amikor a Felhõ megközelíti a Napot, mégpedig körülbelül nyolcvan kilométerre. Két héttel ezelõtt, Marlborough beszámolója szerint a Felhõ viselkedése eltért a várakozástól. Sebessége a Nap közelében nem gyorsult, inkább lelassult. Mint tudjátok, akkor döntöttünk úgy, hogy Marlborough eredményeit ellenõrizzük. Legjobb lesz, ha bemutatunk néhány felvételt.
Egyetlen ember örült a felvételeknek - Marlborough. Õt igazolták.
- A fene egye meg - mondta Weichart -, a Felhõnek fel kell gyorsulnia, amikor a Nap gravitációs vonzóterébe kerül.
- Hacsak valamiképpen nem veszít lendületébõl folytatta Leicester. - Nézzük még egyszer az utolsó lemezt. Itt, jobbra kis pontokat láthattok. Olyan kicsinyek, hogy a lemez hibái is lehetnének, de ha nem lemezhibákról van szó, akkor ezek a pontok másodpercenként körülbelül ötszáz kilométeres sebességû mozgásról adnak hírt.
- Nagyon érdekes - mormolta Kingsley. - Azt akarod mondani, hogy a Felhõ nagy sebességgel mozgó apró anyagot lövell ki magából, és így lassítja magát?
- Így is értelmezhetjük - válaszolta Leicester.
Ez az interpretáció legalább megfelel a mechanika törvényeinek, és nem veszi el a józan eszünket.
De miért viselkedik ez a Felhõ ilyen furcsán? kérdezte Weichart.
Alexandrov közbeszólt.
- Lehet, hogy fattyú van a hasában. .
Marlowe és Kingsley sétálgattak aznap délután, amikor csatlakozott hozzájuk Parkinson.
- Szeretném megérdeklõdni, hogy az új felfedezés következtében milyen változásokra számíthatunk?
- Nehéz megmondani - válaszolt Marlowe, nagy füstöt pöfékelve. - Túl korai volna. Mostantól kezdve nagyon ki kell nyitni a szemünket.
- A menetrenden mindenesetre változtatnunk kell dörmögött Kingsley. - Arra számítottunk, hogy a Felhõ július elején éri el a Napot, de ha így lelassul, akkor több idõre lesz szüksége. Talán július végén vagy augusztus elején ér oda. Kétségessé váltak a Felhõ belsõ hõmérsékletére vonatkozó számítások is. A sebesség változása a hõmérsékletre is kihat.
- Ha jól értettem, a Felhõ lassulását talán egy rakéta fékezéséhez lehetne hasonlítani, amikor anyagrészecskék kilövellésével csökkenti a sebességét? - kérdezte Parkinson.
- Ilyesminek látszik. Éppen az elõbb beszélgettünk errõl a lehetõségrõl.
- Tulajdonképpen mi a véleménye róla?
- Valószínûnek látszik - mondta Marlowe -, hogy igen érõs mágneses mezõ van a Felhõ belsejében. Máris jelentõs eltéréseket észleltünk a Föld mágneses mezejében. Lehetséges, hogy csak a szokásos mágneses viharról van szó, a Nap korpuszkuláris sugárzásának hatására. De én a Felhõ mágneses mezejének tulajdonítom az eltéréseket.
- Az egész a mágnességgel volna kapcsolatban?
- Lehet. Bizonyos folyamatokat a Nap és a Felhõ mágneses mezejének kölcsönhatása is megindíthat. Egyelõre még nem világos, hogy most mi történik, de a magyarázatok közül ez volna a legvalószínûbb.
Amikor hármasban befordultak az egyik sarkon, zömök férfi üdvözölte õket.
- 'pot, uraim!
- Remek idõnk van, Stoddard. Milyen a kert?
- Igazán nagyon szép idõ, uram. Érik a paradicsom. Ilyet még nem is láttam, uram.
Továbbsétáltak.
- Õszintén szólva - mondta Kingsley -, a következõ három hónapra boldogan cserélnék ezzel a fickóval. Nagyon megkönnyebbülnék, ha csak a paradicsom érésére kellene gondolnom.
Júniusban és júliusban a hõmérséklet fokozatosan emelkedett az egész Földön. A brit szigetországban elõször húsz-harminc fokot mutatott a hõmérõ, aztán fölment harminc fok fölé, július végén pedig már-már elérte a harminchat fokot. Az emberek zúgolódtak, de komolyabb baj nem történt.
Az Egyesült Államokban, hála az elmúlt években üzembe állított légkondicionáló berendezéseknek, egészen alacsony volt a halálozási arányszám. A hõmérséklet elérte a halálos szintét az egész országban, az emberek heteken át a lakásban maradtak. Csak ott vált a helyzet súlyossá, ahol a légkondicionáló berendezés felmondta a szolgálatot.
Rettenetes és kétségbeejtõ körülmények uralkodtak a trópusokon. Késõbb megállapították, hogy 7943 növény és állatfaj tökéletesen kipusztult. Az emberek barlangokat és pincéket ástak, így próbáltak segíteni magukon.
A hõmérséklet állandóan emelkedett, semmit sem lehetett tenni ellene. Az eltûntek száma ismeretlen. Csak néhány általános adat maradt fenn, ezek szerint a kritikus idõszakban hétszázmillió ember vesztette életét. Sokkal többen pusztultak volna el, ha szerencsés véletlenek közbe nem jönnek.
Egy idõ múlva a tenger felszínének hõmérséklete is emelkedni kezdett, nem olyan mértékben ugyan, mint a levegõé, de ahhoz éppen eléggé, hogy veszélyesre növelje az atmoszféra páratartalmát. Így a helyzet kétségbeejtõvé vált. Emberek milliói elviselhetetlen gõzfürdõbe kerültek olyan helyeken, mint Kairó vagy a Jóreménység Foka, ahol a páratartalom és a meleg napról napra fokozódott. Lehetetlenné vált a közlekedés és mindenfajta mozgás. Az emberek lefeküdtek és lihegtek, mint a kutyák a napon.
Július utolsó hetében a trópusok az élet és a tökéletes pusztulás határára kerültek. És ekkor hirtelen esõfelhõk takarták be az egész földgolyót. Három napig egyetlen rés sem nyílott a felhõkön. A Föld felhõburokba került olyanná lett, mint a Venus. A hõmérséklet kissé csökkent, kétségtelenül annak következtében, hogy a felhõburok a napfényt részben visszaverte. Mégsem lehetett azt mondani, hogy a körülmények javultak. Mindenütt meleg esõk estek, még fönt északon, Izlandban is. Irtózatos tömegben elszaporodtak a rovarok. A párás meleg levegõ éppen annyira kedvezett nekik, mint amennyit az embernek és az emlõsöknek ártott.
A növényvilág fantasztikusan elburjánzott. Kizöldültek a sivatagok, elõször, amióta ember él a Földön. A sors iróniája volt, hogy ezt a hihetetlen és hirtelen termékenységet nem lehetett kihasználni. Gabonát nem vetettek. Északnyugat-Európát és a távoli északi földeket kivéve az emberek az egyszerû vegetálásnak is örültek. A teremtés urát térdre kényszerítette környezete, amelyrõl az utóbbi ötven évben gõgösen azt hitte már, hogy irányítani tudja.
Mégis, bár javulásról nem lehetett beszélni, a körülmények nem is rosszabbodtak. Nagyon kevés volt az élelmiszer, víz azonban volt bõségesen, és nagyon sokan életben maradtak azok közül, akiket a rendkívüli forróság elpusztított volna. A halálozási arányszám groteszk színvonalra szökött, de szerencsére nem ment tovább.
Még mielõtt eltakarta volna a Földet a nagy beborulás, néhány jelentõs csillagászati felfedezésre jutottak Nortonstowe tudósai. Hatalmas porfelhõk áramlását észlelték a Holdon.
A hõmérséklet emelkedése júliusban a Brit-szigetek szokásos hûvös nyarát tropikusra változtatta, de nem rosszabbra. Hamarosan kiégett a fû, elfonnyadtak a virágok. Az átlagos hõmérséklet, amely az egész Földön eluralkodott, Angliában nem vált veszedelmessé, habár nappal harminckilenc fokot, éjszaka harminckét fokot mértek. A tengerparti üdülök megteltek, a campingek gomba módra nõttek ki a földbõl.
Most igazán örülhettek Nortonstowe-ban, hogy elkészült a légkondicionált óvóhely, és egyre többen töltötték benne az éjszakát. Különben az élet normálisan folyt, azzal, hogy a sétákat a nappali hõség miatt éjszakára tették át.
Egyik holdfényes éjszakán Marlowe, Emerson és Knut Jensen együtt kóboroltak, amikor hirtelen észrevették, hogy a Hold fénye fokozatosan elhalványul. Emerson felnézett.
- Geoff, nézd csak - mondta hirtelen -, milyen nyamvadt furcsaság, hiszen nincs is felhõ.
- Lehet, hogy nagy magasságokban jégrészecskék vannak.
- Ilyen melegben?
- Nem, valóban lehetetlen.
- És ez a fura sárga fény nem is származhat jégkristályoktól - fûzte hozzá Jensen.
- Rendben van, nézzük meg, gyerünk a teleszkóphoz. Visszafordultak és a Schmidt-távcsö kupolájához siettek. A tizenöt centis keresõ teleszkópot Marlowe a Holdra irányította.
- Uram isten! - kiáltotta -, fölforrt!
Emerson és Jensen is belenéztek.
- Hívjátok ide a többieket - mondta Marlowe. Ilyet csak egyszer láthat az ember. Csinálok a Schmidttel egy-két felvételt.
Emerson és Jensen sürgetõ hívására a társaság a teleszkóphoz csõdült. Ann Halsey is csatlakozott hozzájuk. Amikor rákerült a sor és belenézett a távcsõbe, fogalma sem volt arról, hogy mit kell néznie. Igazában volt némi halvány képe arról, hogy a Hold felszíne szürke, repedezett, terméketlen sivatag, de igazi kinagyított felvételt még sohasem látott. Nem értette a csillagászok izgatott megjegyzéseit sem. Inkább csak kötelességbõl ment a távcsõhöz. Amikor a fókusztávolságot beállította, hirtelen fantasztikus. világ tárult ki elõtte. A Hold citromsárga fényben úszott. Az ismert éles vonásokat óriási felhõ homályosította el, amely jól láthatóan túlterjedt a Hold körvonalán is. A sötétebb részekbõl kilövellõ sugarak táplálták a felhõt. Egyre-másra új és új kilövések törtek fel a sötét foltokból, és furcsa, gomolygó, fodrozódó alakzatokban terjedtek széjjel.
- Gyerünk, Ann - mondta valaki -, nekünk nem marad semmi, mindjárt hajnalodik.
- Mi lehet ez, Chris? - kérdezte Ann Kingsley-tõl, amikor az óvóhely felé tartottak.
- Emlékszel, hogy mit beszéltünk valamelyik nap a Felhõ lassulásáról? Ahelyett hogy a Nap közelében felgyorsulna, inkább lassúbbodik.
- Emlékszem, hogy mindenki aggódni kezdett miatta.
- Nos, a Felhõ óriási sebességgel mozgó gázrészecskéket lövell magából, azzal lassítja sebességét. Azt még nem tudjuk, hogy miért és hogyan, de Marlborough és Leicester vizsgálatainak eredményei kétségtelenül ezt igazolják.
- Csak nem gondolod, hogy egy ilyen gázsugár eltalálta a Holdat?
- De igen, pontosan ezt gondolom. Azok a sötét foltok hatalmas porviharok, két-három mérföld vastagságú porfelhõk. Az történhetett, hogy az iszonyú sebességgel bevágódó gáz sok száz mérföld szélességben felkavarta a Hold felszínét.
- Lehet, hogy egy ilyen gázsugár eltalál minket is?
- Nem szívesen gondolok arra, hogy nagy a lehetõsége. A Föld elég kicsiny céltábla. Igaz ugyan, hogy a Hold még kisebb, és mégis eltalálta.
- Mi történne, ha. . .
- Ha eltalálna? Elképzelni sem tudom. Éppen eleget töprengtünk azon, hogy mi lesz, ha a Felhõ eltalál bennünket ötven kilométeres másodpercenkénti sebességével. Azt hiszem megdöbbentõ dolgokra számíthatnánk. Az ilyen gázcsóvában a legrosszabb esetben is másodpercenként ezer kilométer a részecskék sebessége. A Föld légköre egy pillanat alatt úgy kiröppenne az ûrbe, akárcsak a Hold pora.
- Azt nem értem, mindezt látod és tudod, és közben felizgatod magad politikával és politikusokkal. Lényegtelen és triviális ügyekkel.
- Drága Ann, ha én minden idõmet arra fordítanám, hogy a helyzet realitásáról gondolkozzam, néhány nap alatt belebolondulnék. Veszekszem a politikusokkal, így menekülök gondjaimtól. Az öreg Parkinson nagyon jól tudja, hogy mi ketten bizonyos értelemben játszunk egymással. De beszéljünk komolyan. Mostantól kezdve már csak órákban számíthatjuk az életünket.
Ann közelebb húzódott Chrishez.
- Vagy ha poétikusabban akarom kifejezni magam - mormolta Kingsley -, akkor "Jöjj, csókolj hússzor s édesen, anyag az élet, könnyen szertefoszló."

---

A következő fejezet