ÖTÖDIK FEJEZET
Nortonstowe

A nortonstowe-i kastély hatalmas park közepén állt, a cotswoldsi dombok között, nem messze tõle, nyugatra meredek hegyoldal emelkedett. Körös-körül szántóföldek. Amikor elõször javasolták, hogy a kastélyba a kormány "egy bizonyos intézményét" telepítik, a helyi hatóságok és egész Gloucestershire sajtója felháborodott és dühödten ellenállt. De a kormánynak, mint általában, most is megvoltak a megfelelõ eszközei. A "helybélieket" sikerült megpuhítani azzal, hogy az intézmény mezõgazdasági jellegû lesz, és hogy a farmerek szakmai tanácsokat kaphatnak tõle.
Teljesen új lakótelepet építettek a birtokra, a kastélytól körülbelül másfél mérföldnyire, a látótávolságon túl. A lakótelep nagyrészt ikerházakból állt, ezekben laktak az alkalmazottak, de voltak teljesen különálló házak is a hivatali vezetõnek és a felügyelõnek.
Joe Stoddard és felesége, Helen, az egyik fehérre meszelt ikerházban lakott. Joe a létesítmény egyik kertésze volt. A szó szoros értelmében mintha neki találták volna ki ezt a munkát. Harmincegy éves volt, majdnem harmincéves szakmai gyakorlattal, minthogy apja is kertész volt, és Joe egyszerre tanult járni és kertészkedni. Szerette a mesterségét, mert idejének nagy részét a szabadban töltötte. Szerette azért is, mert sem nyomtatványokat kitölteni, sem leveleket írnia nem kellett. Sem az írás, sem az olvasás nem volt erõs oldala Joe-nak. A különbözõ növény és vetõmag árjegyzékekben kizárólag a képeket olvasta el. A magvakat és palántákat a fõkertész rendelte meg, Joe tehát nem érezte semmi hátrányát apró gyengeségének.
Észjárása meglehetõsen lassú volt, társai körében mégis népszerûségnek örvendett. Sohasem veszítette el a türelmét, sohasem volt "kedvetlen. Ha töprengett valamin, és ez elég gyakran elõfordult, kis idõ múlva mindig elmosolyodott, arca derût sugárzott.
Szellemi képességeivel ellentétben, hatalmas izomerõ birtokosának mondhatta magát. Kitûnõ céldobó volt, de mindig hagyta, hogy a pontversenyben alulmaradjon. Tekézésben a környék réme volt.
Helen Stoddard különös ellentéte volt férjének. Huszonnyolc éves, csinos, karcsú nõ, igaz, hogy iskolázatlan, de nagyon értelmes. Rejtelmes volt, hogyan értették meg olyan jól egymást. Talán azért, mert Joe-t könnyû volt irányítani. Vagy inkább azért, mert két gyermekük a szülõk legjobb tulajdonságait örökölte, az anya eszét és az apa erejét.
De most éppen nagyon dühös volt Helen Joe-ra. Furcsa dolgok történtek a fõépületben. Az utóbbi két hétben százával érkeztek emberek a kastélyba. Kirámolták a régi felszerelést, és újakat raktak a helyükbe. Egy jó darab szántóföldet elfoglaltak, és furcsa drótokat feszítettek föléje. Joe könnyen szóba elegyedett a munkásokkal, faggatta is õket, hogy mindez mit jelent, de nagyon könnyûvolt Joe-t nevetséges magyarázatokkal félrevezetni; például azt a hülyeséget mondták, hogy a drótokat a facsemeték kedvéért feszítik ki.
Joe semmit sem értett az egész felfordulásból. Felesége azt mondta, hogy itt furcsa dolgok történnek, de hát itt mindig furcsa dolgok történnek. Minek kell vele törõdni, "azok" biztosan tudják, hogy mit akarnak.
Helen azért dühöngött, mert így minden értesülést csak riválisától, Mrs. Alsoptól tudott beszerezni. Agnes Alsop leánya, Peggy titkárnõ volt a kastélyban, és Peggy kíváncsiságát sem Helen, sem saját mamája nem tudta felülmúlni. Ennek következtében az információk hömpölygõ áradatban zúdultak Alsopék háztartásába. Agnes Alsop nyíltszívûen és mégis ügyesen kezelte a kiszivárgó híreket, így hát a szomszédság szemében nagyon megnõtt a tekintélye.
Mindehhez még jelentõs problémamegoldó képesség is járult. Azon a napon, amikor Peggy megoldotta a VIGYÁZZ ! TÖRÉKENY. ÓVATOSAN KEZELNI ! " feliratú ládák titkát, Mrs. Alsop árfolyama igen magasra ugrott.
- Rádiócsövek - magyarázta népes udvartartásának Mrs. Alsop -, sok millió rádiócsõ, tele vannak velük.
- De hát mit akarnak ezek sok millió rádiócsõvel? kérdezte Helen.
- Találd ki magad - válaszolta a rivális. - És mit akarnak azokkal a tornyokkal és a kétszáz hektáron kifeszített drótokkal? Ha tõlem kérdezed, csak annyit mondok, hogy a halálsugarat csinálják, pont ide.
Ebben a hitében a késõbb bekövetkezett események sem tudták megingatni.
A lakótelepen tetõfokára hágott az izgalom, amikor "azok" megérkeztek. Peggy eksztázisban mesélte anyjának, hogy van köztük egy magas, kék szemû férfi, aki úgy beszél a kormány embereivel, "mint a kifutófiúkkal, bizony, mamikám".
- Ez csak a halálsugár lehet - mondta elfúló hangon Mrs. Alsop.
Egy érdekes részletet azért közvetlen tapasztalatból is sikerült megtudnia Helen Stoddard-nak, és talán ez a részlet volt a legfontosabb. Másnap reggel, miután "azok" megérkeztek, kerékpáron a szomszéd faluba, Far Stridingbe indult, hogy megtudja, valóban elbarikádozták-e az utat. A sorompó valóban ott volt, és egy rendõrõrmester is. Ez egyszer, utoljára, kiengedte a faluba, de megmondta, hogy a jövõben Nortonstowe-ba se ki, se be, csak útlevéllel. Még ma, késõ délután, megkapják az útleveleket. Mindenki csináltasson fényképet, hogy a hét végén beragaszthassák az útlevélbe. De hogyan járnak iskolába a gyerekek? A gyerekek sehogy, valószínû, hogy a tanító fog átjárni Nortonstowe-ba. A rendõr sajnálkozott, de nem mondhatott többet.
Így a halálsugár-elmélet bizonyossággá vált.

Nagyon furcsa meghívás volt. Ann Halsey a rendezõirodától kapta. Hajlandó volna-e, február 25-én, valahol Gloucestershire-ben elõadni két szonátát, egy Mozartot és egy Beethovent? A tiszteletdíj csinosnak látszott, még egy fiatal, tehetséges zongorista szemében is. Lehetne kvartett is. Semmi további részlet, csak annyi még, hogy Bristolban kocsi várja õket, a kétórás paddingtoni vonatnál.
Ann csak akkor tudta meg, hogy kikkel fog fellépni, amikor átment az étkezõkocsiba teázni, és ott látta a kvartett tagjait, Harry Hargreavest és társait.
- Adunk nekik néhány Schönberget - mondta Harry.
- Megrezegtetjük a dobhártyájukat. Kikhez megyünk tulajdonképpen?
- Azt hiszem, valami vidéki fogadás. . .
- A honoráriumból ítélve, nem lehetnek valami szegények.
Az autóút Bristol és Nortonstowe között nagyon kellemes volt. Kora tavaszi hangulat áradt a levegõben. A kocsi a kastélyig vitte a társaságot, aztán egy hosszú folyosó végén egy ajtó elé értek. A sofõr kinyitotta az ajtót.
- A bristoli vendégek, uram.
Kingsley nem várt senkit, de azonnal felismerte a helyzetet.
- Helló, Ann! Helló, Harry! Kedves meglepetés!
- Valóban, Chris! De mi ez az egész? Hogyan lett belõled földesúr? Vagy inkább lord, ha meggondoljuk, hogy milyen fenséges ez a környék, dimbek-dombok, miegymás.
- Hát igen, speciális munkán dolgozunk a kormánynak. Talán arra gondoltak, hogy kulturális kikapcsolódásra vágyakozunk. Így kerültetek ide - magyarázta Kingsley.
Nagyon sikeres estély volt, kitûnõ volt a koncert, kitûnõ volt a vacsora, és mindenki nagyon sajnálta, hogy a muzsikusoknak már másnap reggel el kell utazniuk.
- Hát isten veled, Chris, köszönjük a kellemes estét - búcsúzott Ann.
- A kocsi még várhatna. Nagyon sajnálom, hogy ennyire siettek.
De sem a kocsi, sem a sofõr nem várt.
- Semmi baj - mondta Kingsley -, biztos, hogy Dave Weichart szívesen átszalad veletek Bristolba. Itt a kocsija. Csak azt nem tudom, hogy hova rakjátok ezt a sok hangszert?
Igen, Dave Weichart szívesen vállalkozott a bristoli útra, és miután a hangszereket egy negyedórás küszködés és kacagás árán elhelyezték, már úton is voltak.
Fél óra múlva az egész társaság visszatért. A zenészek kissé meglepettnek látszottak. Weichart szikrázott a dühtõl. A társaság élén bemasírozott Kingsley szobájába.
- Mi van itt tulajdonképpen, Kingsley? Nem engedtek át bennünket a sorompón. Azt mondták, hogy senkit sem engedhetnek ki.
- Mindnyájan fellépünk ma este - mondta Ann -, és ha nem tudunk hamarosan kiszabadulni innen, akkor lekéssük a vonatot.
- Ha nem tudtok kimenni a fõbejáraton, próbáljátok meg valahol másutt - válaszolta Kingsley. - Mindjárt utána nézek a dolognak.
Felvette a telefont, és tíz percig próbálkozott, miközben a többiek türelmetlenül toporzékoltak. Végül visszatette a kagylót.
- Nemcsak ti jártatok így. Mindenkit visszaküldtek, aki csak megpróbált kijutni innen, hogy átmenjen a faluba. Úgy látszik, teljesen körülzártak bennünket. Azt hiszem, legjobb lesz, ha felhívom Londont.
Lenyomott egy gombot.
- Halló, a fõbejárat õrségparancsnokával beszélek? Igen, igen, megértem, hogy csak a rendõrfõnök parancsának engedelmeskedhetnek. Rendben van. Figyeljen jól. Csak azt kérem, hogy hívja fel Whitehall 9700-at. Ha megkapta a számot, mondja be a QUE kódjelet, és kérje Mr. Francis Parkinsont, a miniszterelnök titkárát. Amikor Mr. Parkinson a vonalban lesz, mondja meg neki, hogy Kingsley professzor óhajt vele beszélni. Ezután kapcsolja hozzám a vonalat. Legyen szíves, ismételje!
Néhány perc múlva Parkinson a vonalban volt.
- Üdvözlöm, Parkinson - kezdte Kingsley. - Úgy hallom, hogy a csapda becsukódott ma reggel. . . Nem, nem panaszkodom. Számítottam rá. Annyi õrt állíthat Nortonstowe köré, amennyit csak akar, csak ide ne küldjön egyet se. Azért hívtam, mert tájékoztatni szeretném arról, hogy mától kezdve a világ és Nortonstowe kapcsolatát más alapokra helyezzük. Több telefonhívás nem lesz. Szándékunkban áll az õrség minden vonalát elvágni. Ha beszélni óhajtana velünk, szíveskedjék a rádiót használni. . . Még nem készült el az adó? Ez a maga dolga. Mondtam, hogy ne bízzák ezt az ügyet a belügyminiszterre. . . Nem érti? Pedig meg kell értenie. Ha önök elég illetékesnek érzik magukat egy ország sorsának irányításában válságos idõkben, akkor csak meg tudnak Csinálni egy adót is, különösen, ha a tervrajzát is átadtuk. Mondanék még valamit, és szeretném, ha nagyon komolyan venné. Ha önök nem engednek ki senkit, mi viszont nem engedünk be senkit Nortonstowe-ba. Egészen pontosan: ön, kedves Parkinson, bejöhet, ha óhajt, de nem mehet ki. Ez minden.
- Hiszen ez abszurdum - mondta Weichart. - Gyakorlatilag börtönben vagyunk. Sohasem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet Angliában.
- Angliában minden megtörténhet - válaszolta Kingsley -, csak a magyarázat szokatlan néha. Ha néhány embert, nõket, férfiakat be akarnak zárni egy vidéki kastélyba, valahol Angliában, akkor csak az õröknek nem szabad tudniuk, hogy börtönt õriznek. Azt kell mondanunk nekik, hogy meg kell védeni a bent levõket minden külsõ ellenség behatolásától. A jelszó tehát nem az õrzés, hanem a védelem.
Valóban, a rendõrfõnök meg volt gyõzõdve arról, hogy Nortonstowe-ban atomtitkot õriznek, amely forradalmasítja a nukleáris energia ipari alkalmazásának módszereit. Arról is meg volt gyõzõdve, hogy a külföldi kémek mindent megtennének a titok megszerzéséért. Az is megfordult a fejében, hogy a titok legkönnyebben olyan embertõl szivároghat ki, aki Nortonstowe-ban dolgozik. Egyszerû következtetéssel rájött arra, hogy a teljes biztonságot úgy valósíthatja meg, ha elvág minden be- és kivezetõ utat és érintkezési lehetõséget. Hitében a belügyminiszter is megerõsítette. Még abba is beleegyezett, hogy szükség esetén a rendõrséget katonasággal lehessen megerõsíteni.
- De nekünk mi közünk az egészhez? - kérdezte Ann Halsey.
- Egy darabig megjátszhatnám, hogy véletlenül kerültetek ide - mondta Kingsley -, de nem biztos, hogy sikerül. Nagyon valószínû, hogy elõzetes terv alapján kerültetek ide. Vannak itt mások is. Láttátok George Fishert, a grafikust? Azzal bízta meg a kormány, hogy fessen néhány tájképet Nortonstowe-ban. Aztán itt van John McNeil, a fiatal orvos, és Bill Price, a történész, aki a régi könyvtárban dolgozik. Legjobb lesz, ha õket is bevonjuk, és akkor talán magyarázatot adhatok az egészre.
Amikor Fisher, McNeil és Price csatlakozott a társasághoz, Kingsley általánosságban, de azért részletesen beszámolt az avatatlanok gyülekezetének a Fekete Felhõ felfedezésérõl és azokról az eseményekrõl, amelyek Nortonstowe létesítéséhez vezettek.
- Az õröket ezek után még csak megértem - mondta Ann Halsey -, de nem tudom, hogy kerültünk ide mi. Azt mondtad, hogy nem véletlen. Miért éppen mi, és nem valaki más?
- Az én hibám - válaszolta Kingsley. - A következõképpen történhetett. A kormány ügynökei valószínûleg megtalálták a jegyzetfüzetemet, s benne azoknak a tudósoknak a nevét, akikkel a Fekete Felhõ ügyében tárgyaltam. Feltételezem, hogy amikor leleplezték kapcsolataimat, a kormány elhatározta, hogy semmiféle lehetõséget nem hagy. Egyszerûen mindenkit begyûjtött a jegyzetfüzet alapján. Igazán sajnálom.
- Csúnya gondatlanság volt, Chris - zúgolódott Fisher.
- Igaz, ami igaz. De az utóbbi hat hétben éppen elég gondom volt. Különben a helyzet nem is olyan rossz. Kivétel nélkül mindnyájatoknak tetszik ez a környék. És ha a kritikus idõszak elérkezik, itt sokkal nagyobb esélyetek lesz túlélni, mint bárhol másutt. Ha egyáltalán életen maradhat valaki, mi itt életben maradunk. Ebbõl a szempontból nézve tulajdonképpen szerencsések vagytok.
- Az én esetemben - szólt McNeil - nem stimmel ez a jegyzetfüzet dolog, Kingsley. Úgy tudom, hogy itt találkoztunk elõször.
- Igaz is, McNeil, maga hogy került ide, ha szabad kérdeznem?
- Hihetetlen történet. Éppen helyet kerestem egy új szanatóriumnak, és Nortonstowe-t ajánlották. Az Egészségügyi Minisztériumban azt mondták, hogy nézzem meg a helyet személyesen. Ma sem tudom, hogy miért pont én?
- Talán azért, hogy orvosunk is legyen.
Kingsley felállt és az ablakhoz ment. Felhõk árnyai kergették egymást a réten.

Április közepén, egyik délután gyors sétájáról tért vissza Kingsley, Nortonstowe környékérõl. Szobájához közeledve ánizsos dohányfüst illatát érezte.
- Mi az is. . . ! - kiáltotta. - Hiszen ez a csodálatos Geoff Marlowe. Nem hittem volna, hogy te is hozzánk kerülsz. Hogy intézted el?
- Csalás és árulás - válaszolta Marlowe tele szájjal, mert éppen pirítóst evett. - Nagyon szép hely. Kérsz teát?
- Köszönöm, nagyon kedves.
- Szívesen. Miután tõlünk elrepültetek, lementünk Palomarba, hogy elintézzek egyet-mást. Utána mindnyájunkat kivittek a sivatagba, Emerson kivételével, akit úgy tudom - ideküldtek.
- Igen. Emerson, Barnett és Weichart már itt vannak. Féltem, hogy sivatagi kúrára fognak. Ezért is pucoltunk el olyan gyorsan, amikor megtudtam, hogy Herrick Washingtonba készül. Biztosan megkapta a magáét, mert hagyott bennünket meglépni.
- Valószínû, de nem sokat beszélt róla.
- Jól sejtettem ugye, hogy a Királyi Csillagászt átküldték hozzátok?
- Igenis, uram! A Királyi Csillagász úr az Angol Összekötõ Parancsok az USA fõhadiszállásán.
- Ez való neki. Pontosan ez való neki, ha jól ismerem. Meséld már el, hogyan szabadultál meg a sivatagból, és miért határoztál így?
- A miértre könnyû válaszolni. Mert nem szeretek szervezetten meghalni.
Marlowe kivett egy marék kockacukrot a tartóból. Egyet az asztalra tett.
- Ez a pasas az, aki az egészet csinálja.
- Hogy hívtátok?
- Nem adtunk valami különös nevet neki.
- Nálunk az ilyet robnak hívják.
- Robnak? Miért?
- A robot rövidítése.
- Hát jó - mondta Marlowe -, akkor legyen rob. Ezután Marlowe egy sor kockacukrot rakott az asztalra.
- A rob fölött vannak az osztályvezetõk. Én is ezek között vagyok. Aztán az intézeti vezetõk. Herrick is ilyen intézeti vezetõ, pedig az ólban volna a helye. Azután öreg barátunk következik, az igazgató. Fölötte a felügyelõ, a felügyelõ fölött a fõfelügyelõ. Persze, ezek már hadügyiek. Most jön a koordinátor. Természetesen politikus. Ezután az Elnök megbízottja következik. Végül, valahol a csúcson, maga az Elnök, errõl azonban nem vagyok meggyõzõdve, mert odáig még nem jutottam.
- Úgy látom, nem nagyon szereted az egészet.
- Nem, uram, nem nagyon - folytatta Marlowe és új pirítósba harapott. - Túlságosan az alján voltam a hierarchiának. Azonkívül már azt sem tudtam, hogy mi történik az én osztályom falain túl. Nálunk az az elv, hogy a részlegeket hermetikusan el kell zárni egymástól. Azt mondták, hogy a biztonság érdekében, de szerintem azért, hogy a használhatatlanságot biztosítsák. Ebbõl láthatod, hagy mi nem tetszett. Nem az én módszerem a problémák megoldásában. Így aztán elkezdtem nyüzsögni, hogy ide átkerülhessek. Azt hiszem, hogy itt sokkal könnyebben mennek a dolgok. Úgy látom, igazam van.
Új pirítósba kezdett.
- Különben is, zöld füvet akartam látni. Ha az ilyen vágy elönti az embert, nem lehet ellenállni.
- Rendben van, Geoff, de még mindig nem értem, hogyan szabadultál abból a félelmetes szervezettségbõl?
- Csak szerencsével - válaszolta Marlowe. - Azok ott Washingtonban kitalálták, hogy ezek, mármint ti, nem mondtok el mindent, amit tudtok. És amikor kifejezésre juttattam, hogy átjönnék, átküldtek kémnek. Íme, itt van a hazaárulás.
- Feltételezték rólad, hogy mindent jelentesz, amit mi itt megállapítunk?
- Pontosan ez a helyzet. Most már tudod, hogy miért vagyok itt, megengeded-e, hogy maradjak, vagy kidobsz?
- Az a szabály, hogy aki Nortonstowe-ba jön, az itt is marad. Nem engedünk ki senkit.
- Mary is utánam jöhetne? Most éppen bevásárol Londonban, de holnapra talán befejezi.
- Kitûnõ. Van itt hely elég. Sok a szobánk. Örülni fogunk, ha Mrs. Marlowe-t köztünk üdvözölhetjük. Sok a munka és kevés az ember. Ez az igazság.
- És megengeded-e, hogy néhanapján egy kis információmorzsával boldogítsam Washingtont?
- Mindent elmondhatsz nekik, amit akarsz. Minél többet tudunk mondani a politikusoknak, annál jobban elvesztik a kedvüket. Mindent megmondunk nekik, amit csak tudunk, ez a mi politikánk. Nincsen titok. Azt küldesz Washingtonba, amit akarsz. Körülbelül egy hete kész a közvetlen rádiókapcsolat.
- Ebben az esetben légy szíves körvonalazni, hogy mi történt eddig. Egy csöppet sem vagyok bölcsebb most, mint amikor a Vlohave-sivatagban beszélgettünk. Dolgoztunk ugyan mi is, de ebben a fázisban már nem sokat ér az aptikai munka. Csak véletlenül találhatunk valamit. Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy a rádiós fiúk kerültek elõtérbe.
- Ahogy mondod. Amikor januárban visszajöttem, azonnal felpiszkáltam John Marlborough-t és társait. Nem mondhattam el a valódi okot, így hát elég nehezen fogtak hozzá, persze ma már õk is ismerik az ügyet. Megállapítottuk a Felhõ hõmérsékletét, 130-140 fok az abszolút nulla felett.
- Csinos. Körülbelül erre számíthattunk. Kicsit hideg, de talán elviselhetjük.
- Valójában még jobb is lehet. Ahogy a Felhõ a Naphoz közeledik, belsõ mozgások keletkezhetnek. Elsõ számításaim szerint ötven-, sõt százszázalékos emelkedés is lehet, így a Felhõ hõmérséklete a fagypont körül lesz. Fagyos idõszak vár ránk, de talán nem több.
- Nem is lehetne jobb.
- Nekem is ez jutott eszembe, de nem értek a gázok dinamikájához, így aztán írtam Alexandrovnak.
- Szent isten! Megkockáztattál levelet írni Moszkvába?
- Többé-kevésbé. A problémát tisztán akadémikus formában vetettem fel. És különben is, senki sem ért hozzá jobban, mint Alexandrov. Mindenesetre ide kellene szipkáznunk.
- Még mindig nem értek egy csomó dolgot. Folytasd.
- Akkoriban, januárban jó formában voltam. Sikerült a politikai hatalmasságokat a magam szája íze szerint befolyásolnom. Tudtam, hogy a politikusoknak mindenáron két dologra van szükségük: tudományos információkra és titoktartásra. Elhatároztam, hogy mind a kettõt megadom nekik, ha teljesítik a feltételeimet. A feltételeimet itt láthatod magad körül, Nortonstowe-ban.
- Látom. Kitûnõ hely, lehet itt élni, nincsenek piszkálódó katonák, nincs titkolódzás. Hogy toboroztad össze a csapatot?
- Egyszerûen, a megfelelõ helyen alkalmazott indiszkrécióval, lásd például az Alexandrovnak küldött levelet. Természetesnek látszott, hogy mindenkit begyûjtenek, akivel érintkezem, és aki megtudhatott tõlem valamit. Piszkos trükk volt, de hát az én lelkemen szárad. Van itt egy elragadó lány, kitûnõen zongorázik, majd megismered. Találkozhatsz egy grafikussal, egy történésszel, néhány zenésszel is. Ha csak tudósok lennének összezárva, elviselhetetlen lenne egyévi börtön itt, Nortonstowe-ban. Így aztán megrendeztem az indiszkréciót. Errõl egy szót se, senkinek, Geoff, mert nem hiszem, hogy megbocsátanák. Jobb is, ha nem tudják, hogy nekem köszönhetik ittlétüket. Amit az ember nem tud, az nem bántja.
- És a barlang, amirõl a Mohave-sivatagban beszéltél? Gondolom, hogy azt is elintézted.
- Természetesen. Valószínû, hogy nem láttad, de ott fent, a domb alatt, már dolgoznak a földmarógépek.
- Kik dogoznak?
- Néhány fickó, innen az új lakóteleprõl.
- És a háztartás? Fõzés, kaja stb.?
- Az új lakóteleprõl az asszonyok. A lányok az adminisztrációt intézik.
- Mi lesz velük, ha a helyzet súlyosbodik?
- Természetesen jönnek az óvóhelyre. Persze nagyobbra kell építenünk, mint eredetileg gondoltam. Ezért is kezdtük meg a munkát.
- Rendben van, Chris, látom, hogy simán megoldottad a dolgokat. Csak azt nem tudom, hogy mi ebben a kitolás a politikusokkal? Innen kitiltottad õket, rendben van, de ugyanakkor minden információt megkapnak tõled. Így hát ez az ügy is teljesen tiszta.
- Engedd meg, hogy elmondjam, mire jutottam januárban és februárban. Februárban az volt a tervem, hogy átveszem a világ ellenõrzését.
Marlowe nevetett.
- Tudom, hogy nevetséges melodrámának tûnik. De komolyan beszélek. És ne hidd, hogy megalomániás vagyok. Nem hiszem, hogy õrült vagyok. Majd csak egy-két hónappal azután, ha megérdemelten visszavonulok a tudományos munkától. Nem a diktátorok anyagából gyúrtak. Akkor érzem magam igazán jól, ha kulizhatok. De ezt az alkalmat az ég küldte, hogy a kuli kiboríthassa urát a riksából.
- A környezet nem nagyon emlékeztet a kulik környezetére - mondta Marlowe nevetve, és tömni kezdte a pipáját.
- Harcolni kellett érte. Különben itt is olyan lenne a helyzet, mint amilyenbõl te ide menekültél. Beszélgessünk egy kicsit a filozófiáról és szociológiáról. Eszedbe jutott már, Geoff, hogy a tudomány hatalmas változásokat hozott létre - tudományon az energia fölötti ellenõrzést értem -, közben a társadalomban változatlanul fennmaradtak a régi módszerek, például a ranglétra. Legfelül a politikusok, középen a katonák, legalul az ész valódi birtokosai. Nincs semmi különbség, így volt a régi Rómában, így volt Mezopotámia elsõ civilizációiban.
Szörnyen ellentmondásos társadalomban élünk, a technika modern, a társadalom szervezete pedig õskori. Évek óta jajgatnak a politikusok, hogy több tudósra, több mérnökre stb. van szükségük. Nem hajlandók belátni azt, hogy valójában csak néhány bolond áll rendelkezésükre.
- Bolond?
- Igen. Mint mi ketten, Geoff. Bolondok vagyunk. Az értelmünk csak arra jó, hogy õskori paraziták élõsködjenek rajta, és üzleteljenek ismereteinkkel.
- Világ tudósai, egyesüljetek! Ez a jelszó?
- Nem egészen. Nem arról van szó, hogy tudósok, szemben a többiekkel. A gyökerek mélyebbre nyúlnak. Két tökéletesen különbözõ gondolkodásmódról beszélek. A mai társadalom a technikáját illetõen a számokkal operáló gondolkodásmódon alapul. Másrészt a társadalom szervezetében a szavakra épülõ gondolkodásmód érvényesül. Ez a valóságos ellentét, az irodalmi és a matematikai gondolkodásmód ellentéte. Ismerned kellene a belügyminiszterünket. Azonnal értenél mindent.
- Van elképzelésed a változtatásról?
- Volt egy ötletem, hogyan kellene megvédenünk a matematikai gondolkodást. De nem vagyok ökör elhinni magamról, hogy döntõ lépést tehetnék az ügy érdekében. Egy kis szerencsével elérhetném, hogy jó példát mutatok, azt a bizonyos locus classicust, amelyet azután a jólértesültek példaként idézhetnének arra, hogyan kell kitekerni a politikusok nyakát.
- Te jó isten, Chris! Számokat emlegetsz és közben annyit beszélsz, hogy én még nem is hallottam ennyit. Egyszerûbben nem tudnád elmondani, hogy mit akarsz?
- Vagyis matematikailag kifejezve? Jó, megpróbálom. Tegyük fel, hogy túlélhetjük a Felhõ átvonulását. Túlélhetjük, ami azt jelenti, hogy a körülmények nem lesznek kellemesek. Lehet, hogy fagyoskodunk, lehet, hogy olvadozunk. A körülmények nagyon eltérnek attól, amit az emberek megszoktak. Õrülhetünk, ha elõre kivájt barlangjainkban átvészeljük a nehezebb idõket. Más szavakkal, az emberek normális közlekedési lehetõségei megszûnnek. Az érintkezés és az ügyintézés csakis elektromos információközléssel tartható fenn. A jelzéseket csak rádión lehet továbbítani.
- A társadalom összetartására gondolsz, arra, hogy ne essen szét az egész atomizált egyedekre, ez függ a rádióközvetítésektõl?
- Igen. Újságok nem lesznek, mert a szerkesztõk is az óvóhelyen lesznek.
- Erre akartál kilyukadni, Chris? Nortonstowe lesz a kalózrádió? Na, fiú, ne húzd a hajamat.
- Figyelj ide. Amikor a rádiókapcsolat elengedhetetlenné válik, létkérdés lesz az információ mennyisége is. Azok kezébe kerül az irányítás, akik a legtöbb információt adják, és én azt tervezem, hogy Nortonstowe legalább százszor annyi információt ad, mint a Föld minden adója együttvéve.
- Fantáziálsz, Chris! Honnan veszed a szükséges energiát?
- Van néhány Diesel-áramfejlesztõnk, és rengeteg üzemanyagunk.
- De nem tudsz annyi áramot fejleszteni, amennyire szükséged lesz.
- Nem szükséges olyan óriási mennyiség. Nem azt mondtam az elõbb, hogy százszor annyi energiánk lesz, mint a többi adónak. Az információhordozó kapacitásunk lesz százszor annyi, ami egészen más. Nem egyes embereknek sugározzuk a programot, hanem a világ minden kormányának. Afféle nemzetközi információ-elosztó és továbbító intézet leszünk. A kormányok rajtunk keresztül érintkeznek egymással. Egyszóval, mi leszünk a világ hírszolgáltatásának idegközpontja, és ebben az értelemben ellenõrizhetjük a világ eseményeit. És ha mégsem úgy sikerül, ahogyan elképzelem, jusson eszedbe, hogy nem vagyok melodrámai alkat.
- Ezt már észrevettem. De hogy jutott eszedbe, hogy felszereltesd ezt a nagy kapacitású információközpontot?
- Elõször hallgasd meg az elméleti részt. Különben általánosan ismert. Csak tehetetlenségünkkel magyarázható, hogy eddig nem mûködtettük. Ha egyszer valami megvalósult, az ember közömbössé válik iránta. Másrészt kissé kényelmetlen is, mert leadás elõtt minden információról felvételt kell készíteni.
Kingsley kényelmesen kinyújtózott a karosszékben.
- Nyilván tudod, hogy a szokásos, folyamatosan közvetítõ rádióhullámok mellett lehetséges lökésszerûen, pulzálva is közvetíteni. Tegyük fel, hogy háromféle impulzust tudunk leadni: rövidet, közepest, hosszút. Gyakorlatilag a hosszú impulzus tartama a középimpulzusnak másfélszerese, a rövidnek kétszerese. Olyan adóval, amely hét és tíz méter közötti skálán mûködik - a hosszú hullám szokásos tartományában -, a szokásos sávszélességgel másodpercenként tízezer impulzust lehet leadni. A háromféle impulzust, másodpercenként tízezret, megfelelõen rendezhetjük. Tegyük fel, a középimpulzust használjuk a betûk, a szavak és a mondatok elválasztására. Egy középimpulzus a betû, kettõ a szó, három a mondat végét jelzi. A rövid és a hosszú impulzusokkal közvetíthetjük a betûket. Tételezzük fel, hogy a morze-jeleket használjuk. Ennél átlagosan három impulzus kell egy betûhöz. Egy szó átlagban öt betû, ami azt jelenti, hogy egy szóhoz átlagosan tizenöt hosszú és rövid impulzusra van szükségünk. De ha hozzászámoljuk az elválasztásokhoz szükséges középimpulzusokat is, akkor egy szóhoz összesen húsz impulzus szükséges. Ha másodpercenként tízezer impulzust lehet leadni, akkor másodpercenként körülbelül ötszáz szót tudunk közvetíteni, szemben a normál adók másodpercenkénti körülbelül háromszavas kapacitásával. Tehát százszor gyorsabb közlésre vagyunk képesek.
- Ötszáz szó másodpercenként?! Uram isten, micsoda kotkodácsolás!
- Alkalmanként esetleg annyira kinyújthatjuk a sávszélességet, hogy másodpercenként egymillió impulzust is tudunk küldeni. E szerint másodpercenként százezer szóra is elég a kapacitásunk. A határokat így az üzenetek sûrítése és kiterjedése szabja meg. Nyilvánvaló, hogy senki sem tud másodpercenként százezer szót elmondani, hál' istennek, még a politikusok sem. Az üzeneteket tehát elõbb magnetofonszalagra kell rögzíteni. A szalagról elektronikusan felgyorsítjuk. A leolvasás sebessége azonban, legalábbis jelenlegi felszerelésünkkel, erõsen korlátozott.
- Nincs itt valami rejtett bökkenõ? Miért nem készítettek eddig a különbözõ kormányok ilyen leadót?
- Hülyeségbõl és tehetetlenségbõl. Szokásuk szerint nem tesznek semmit, amíg ki nem robban a válság. Attól félek, hogy a politikusok olyan letörtek lesznek, hogy egyetlen adót sem állítanak fel, hanem mindent hagynak menni a maga útján. A magunk módján persze noszogatjuk õket. Tõlünk várják az információt, mi viszont csak rádión keresztül érintkezünk. Valószínû az is, hogy az ionoszféra megváltozik, és csak a rövid hullámhosszokon lehet sugározni. Ez már más probléma, felkészültünk arra is, hogy egy centiméteren dolgozzunk. Állandóan figyelmeztetjük õket, de olyan istentelenül lassúk, cselekvésben is, gondolkodásban is.
- Itt nálatok kik foglalkoznak ezzel?
- A rádiócsillagászok. Talán tudod, hogy itt vannak. Manchesterböl, Cambridge-bõl, Sydneybõl. Többen is vannak a kelleténél, egymás sarkára tapostak a rádiócsillagászati munkában. Aztán körülzártak bennünket. Majdnem megõrültek, a szamarak, mintha nem tudták volna világosan az elsõ pillanattól kezdve, hogy be leszünk zárva. Aztán jöttem én, a szokásos taktikával, és megmagyaráztam nekik, hogy a harag nem jó tanácsadó, legalábbis látszólag hízelegnünk kell a politikusoknak, és néhány rádiócsillagászati mûszert át kell alakítanunk hírközlõ eszközzé. Természetesen hamar kiderült, hogy sokkal több elektronikus mûszerünk van, mint amennyi a rádiócsillagászati vizsgálatokhoz szükséges. Gyorsan kialakítottuk értékes híradástechnikai hadosztályunkat. Olyan mennyiségû híranyaggal tudnánk elönteni a BBC-t, amilyennel csak akarnánk.
- Tudod, Kingsley, én még mindig ezen az impulzusügyön merengek. Egyszerûen nem értem, hogy távközlõ rendszerünk miért csak háromszavas sebességgel ad másodpercenként, amikor ötszázat is a nyakunkba zúdíthatna.
- Nagyon egyszerû, Geoff. Az emberi beszédben átlagosan két szó képzõdik másodpercenként. Fülünk háromnál valamivel kevesebbet tud regisztrálni másodpercenként. Így hát a sorsunk irányításával foglalkozó gigászi elmék olyan elektronikus berendezéseket terveztetnek, amelyeknek a teljesítményét ezek a határok szabják meg, pedig az elektronikában ilyen határok nem léteznek. Nem gyõzöm eléggé hangsúlyozni, hogy a társadalmi berendezkedésünk archaikus, az igazi tudás a piramis alján van, a tudatlan kamaszok pedig a csúcsán.
- Ez aztán nagyszerû kibúvó - nevetett Marlowe. Ami engem illet, azt hiszem, hogy hajlamos vagy a túlságos leegyszerûsítés veszedelmérõl megfeledkezni.

---

A következő fejezet