Négyes fogat

Damon Knight


I.

George Meister egyszer látta egy ember idegrendszerét. Kiállítási darab volt, úgy készült, hogy bevonattal látták el a legvékonyabb rostocskákat is, amíg már szabad szemmel ki lehetett venni õket, aztán feloldottak minden fölösleges szövetet, és átlátszó mûanyaggal helyettesítették. Remek munka volt, az a Torkas-III-ról való fickó csinálta - hogy is hívjak?...Mindenesetre a kiállítási darab alapján Meister nagyjából tudta, milyen lehet most a külleme.
Voltak persze torzulások; például szinte bizonyos volt benne , hogy a látóközpontja és a szeme közötti neuronok legalább harminc centiméterrel meghosszabbodtak.Minden bizonnyal az egész rendszer is furcsa módon összetekeredhetett vagy szétterülhetett, hiszen eltûntek az izmok, melyeket eredetileg irányitott; és Meister észrevett bizonyos egyeb változásokat is, amelyekrõl nem lehetett tudni, jelentkeztek-e nagyszabású strukturális különbségekben. Annyi mindenesetre bizonyos volt, hogy George Meister - mindaz, amit még George Meisternek mondhatott - nem állt másból, csak egy agyból, egy szempárból, egy gerincagyból meg egy maroknyi neuronból.
George egy pillanatra lehunyta a szemét. Ezt csak mostanában tanulta meg, és bûszke volt rá. Az elsõ, hosszú idõszakban, amíg az égvilágon semmi uralma nem volt a test fölött, nagyon ocsmányul érezte magát. Késõbb úgy gondolta, hogy a bénaság valamilyen érzéstelenítõ utóhatása volt - valamié, ami elaltatta, mialatt a testet... No, igen.
Vagy ez történt, vagy pedig a neuronnyúlványok egyszerûen nem rögzültek még az új helyzetükben. Valamikor késõbb talán majd meg tudja állapitani, mi volt az igazság. Mindenesetre az elején , amikor csak látni tudott, de mozogni nem, és semmire sem emlekézett attól kezdve, hogy arccal elõre belezuhant a foltos, zöldesbarna kocsonyába... szóval az elején nyomasztó volt.
Arra gondolt, hogyan érezhetik magukat a többiek.Tudta, hogy nincs egyedül, mert hébe-hóba, hirtelen sajgást érzett ott, ahol a lábának kellett volna lennie, ugyanakkor a táj képe egy zökkenéssel megállt. Csak az törtenhetett, hogy egy másik, az övéhez hasonlóan csapdába esett agy próbálta másik irányba mozdítani közös testüket.
A fájdalom rendszerint azonnal megszûnt, és George továbbküldhette az utasításokat az idegvégzödésekbe, amelyek régebben a kezéhez-lábához tartoztak, s a kocsonyás test folytathatta lassú mászását. Amikor a fájdalom nem szûnt meg, nem lehetett mást tenni, mint abbahagyni a mozgást, amíg a másik agy le nem állt - ilyenkor George megprobálhatta még úgy megváltoztatni a mozgásat, hogy egybeessen, vagy legalábbis ne homlokegyenest ellentétes legyen a másik agyával.
Vajon ki eshetett be rajta kívül? Vivian Bellis? Gumbs õrnagy? Miss McCarty? Vagy mind a hárman? Valami úton-módon biztosan ki lehet deríteni!
Ismét megpróbált lepillantani, és az erõfeszités jutalmaként elmosódottan ki tudott venni egy hosszú, foltos, zöldesbarna valamit, ami nagyon lassan mozgott elõre a kiszáradt patakágyban, ahol elõzõleg körülbelül egy órán át haladtak.
A piszkos , áttetszõ felszínre ágacskák, száraz növényi részek tapadtak.
Ez már haladás volt: az elõzõ alkalommal épp csak a legszélét tudta kivenni új testének.
Amikor ismét föltekintett , a patakágy vége észrevehetõen közelebb került. A sziklapárkányon merev szarunak latszó , sötétbarna, nyurga növények csoportja állt; George a közelükben akart elhaladni. Egy ugyanolyan növényért nyúlt akkor , amikor elveszitette az egyensúlyát, és belekerült ebbe a ... helyzetbe. Legalább most alaposan megnézheti.
A növény valószinûleg nem lesz különösebben érdekes. Józan ésszel nem lehet elvárni, hogy minden új életforma drámai újdonság legyen; és George bizonyosra vette, máris a bolygo legérdekesebb élõ szervezetébe sikerült belebotlania.
Valami meisterii - gondolta . Még nem döntötte el , mi legyen a faj neve - elõbb még sokkal többet meg kell tudnia róla - , de hogy meisterii, az bizonyos. Az ö felfedezése, senki sem veheti el tõle, illetve - sajnálatos módon - fordítva.
Mindazonáltal csodálatos egy szervezet! Primitív, még annyi önálló struktúrája sincs , mint egy medúzának, és csak egy ilyen gyenge gravitációjú bolygón mászhatott ki egyáltalán a tengerbõl. Agy , idegrendszer szemlátomást sehol. A fennmaradási módszere viszont tökéletes! Egyszerüen hagyta, hogy a vetélytársai kifejlesszék a magas szervezettségû idegszövetet, leült valahol (megszólalásig olyan külsõvel, mint egy korhadó levélhalom), és megvárta , amíg valamelyik belepottyan; aztán csak az elõnyöket élvezte.
Ez azonban nem volt elõsködés; valódi szimbiózis volt, olyan magas szinten , amilyen George tudomása szerint egyetlen más bolygón sem alakult ki. A fogoly agyát a foglyul ejtõ táplálta; ennélfogva a fogoly érdeke volt, hogy a foglyul ejtõt a táplálék felé és a veszélytõl minél messzebb vezesse. Te irányítasz, én etetlek. Tisztességes üzlet.
Már egészen közel jártak a növényhez, majdnem hozzáértek. George szemügyre vette ; ahogy gondolta, közönséges fûféle volt, nem különösebben érdekes.
A teste most fölfelé indult a sziklaperemre, amelyrõl tudta , hogy alacsony, noha a szeme magasságából irdatlannak látszott. Nagy üggyel-bajjal fölmászott rá, és egy újabb vízmosást látott maga elõtt. És ez így mehet végtelenségig... Csak az a kérdés, hogy van-e más lehetõsége.
Alacsonyan járt már a nap. George szemügyre vette az árnyékokat. Körülbelül északnyugatnak tartott, egyenesen a háta mögött volt a táborhely. Csak pár száz méternyire járt tõle; még ilyen csigatempóban is kõnnyûszerrel odaérhet... ha visszafordul.
A gondolatra bizonytalan rossz érzés fogta el, nem tudta , miért.
Aztán rádöbbent, hogy nem éppen olyan a megjelenése, mint egy segitségre szoruló emberi lenyé; valószinüleg sokkal inkább úgy fest, mint a szörnyeteg amely fölfalt és részben meg is emésztett egy-két embert.
Ha ilyen állapotban bemászik a táborba, holtbiztos, hogy nem kérdeznek, hanem lõnek, és egészen kicsiny a valószinûsége, hogy kábitógázt használnak, nem pedig géppisztolyt.
Nem - döntött magában - , nem megyek vissza. Minél messzebb kell kerülni a tábortól, nehogy rábukkanjon a mentõcsapat, amely valószinuleg máris kutat utána. Elrejtõzni az erdõ mélyén és megvízsgálni az új testet : kideríteni, hogy mûködik, mire képes vele, valóban vannak-e benne mások is, és ha igen, érintkezésbe lehet-e lépni velük.
Hosszú idõbe telik - gondolta - , de nem lehetetlen.
Lottyadtan, mintha kiomlott fõzelék csordogált volna le egy asztal szélérõl, George elindult a vízmosásba.
A körülmények, amelyek megelõzték George belepottyanásat a valami meisteriibe, röviden így foglalhatók össze:
Még a huszonegyedik század közepén is milliók játszottak a Föld keleti féltekéjén egy társasjátékot, amelyet a régi japánok találtak fel. Go volt a neve. Noha a szabályai szinte gyerekesen egyszerûek voltak, a stratégiája változatosabb, elsajátítása nehezebb a sakkénál.
A gót népszerûsége tetõfokán - mielõtt egy geológiai katasztrófa a rajongóinak legtöbbjét eltörölte a föld színéröl - apró, pirulaszerû korongokkal jatszották egy kilencszáz kis mélyedéssel ellátott táblán.A két játékos felváltva helyezett a tablára egy-egy korongot, tetszõleges pozicióba. A cél az volt, hogy bekerités útján a lehetõ legnagyobb területet foglalja el.
Semmilyen más szabály nem volt; a japánoknak mégis körülbelul ezer évükbe telt, amíg eljutottak a harmincszor harmincas táblához - nagyjából évszázadonként egy sort és oszlopot téve az addigiakhoz. Száz év nem volt sok ahhoz, hogy kitapasztalják annak a pluszsornak és -oszlopnak a lehetöségeit.
Az idõ tájt , amikor George Meister beleesett a kocsonyás, zöldesbarna szörnyezetbe, az i.sz. huszonharmadik század vége felé sajátos go-játek zajlott egy háromdimenziós táblán, több mint tizmilliárd pozicióval. Ez a tábla a galaxis volt, a poziciók a csillagrendszerek, a korongok az emberek. A vesztes megsemmisüléssel bûnhõdött.
A galaxist fokozatosan gyarmatosította két szemben álló szövetség. A konfliktus kezdeti idõszakában bolygókat pusztítottak végig, bombákat szórtak egymásra, sõt még néhány ütközetre is sor került az ûrflották között. Késõbb az ilyen rendszertelen háborúskodas lehetetlenné vált. Billiószámra állitottak elõ a harci robotûrhajókat, olyan fegyverzettel, hogy porrá tudták zúzni egymást. Az egyik vagy a másik oldalhoz tartozó külsõ csillagjai körül ezek úgy nyüzsögtek az ûrben, mint a muslincák.
Az ilyen védõgyûrûn belül a bolygóknak semmi félnivalójuk sem volt támadástól vagy illetéktelen beavatkozástól... mindaddig , amíg az ellenségnek nem sikerült elegendõ környezõ csillagrendszert gyarmatositania ahhoz, hogy felállitson és fenntartson egy második gyûrût az elsõ körül. Gigászi go-játek volt ez, élet-halál tétekért, képtelen körülmények között.
Mindenki sietett; mindenkinek az õsei hét nemzedékre visszamenõen , siettek. Az ember felgyorsitva, sürítményként kapta meg az iskolai képzést. Korán választott párt magának, és lázasan szaporodott. És ha beosztották egy elõreküldött ökológiai felderítõcsoportba, mint George-ot, akkor tisztességes elõkészités nélkül kellett munkához látnia.
Ismeretlen élõvilágú új bolygó feltárásának normális, kézenfekvõ módja az lett volna, hogy egy hermetikusan zárt állomás legalább tíz évig immunológiai vízsgálatokat végez. Miután a legveszélyesebb baktériumokat és vírusokat megfékezték, ki lehet küldeni egy-két kisebb expediciót óvatos tapogatózásra. Végül - mintegy ötven év múlva - elkezdhetik küldeni a telepeseket.
Az ilyesmire egyszerûen nem volt idõ.
Öt órával a leszállás után Meister csoportja már kirakta a fabrikátorokat, és felállitotta a 2628 fõ elhelyezésére szolgaló épületeket. Egy óraval ezután Meister , Gumbs, Bellis és McCarty elindult a salak- és hamusávon át, melyet a szállitórakéta hajtómûve hagyott maga mögött, a hatszáz méternyire lévõ legközelebbi élõ vegetáció irányába. Spirális útvonalat kellett megtenniük addig, amíg ezerméternyire távolodnak el a tábortól, majd visszatérni a begyûjtött mintákkal - feltéve, hogy addig nem eszi meg õket valami, ami nagyobb annál, hogysem egy géppisztoly megállítsa.
Meister, a biologus úgy meg volt rakva mintavevõ dobozokkal, hogy vékony alakja teljesen eltûnt mögöttük. Gumbs õrnagynál volt az élelmiszer- és gyógyszercsomag, a távcsõ és a géppisztoly. Vivian Bellis - aki pontosan annyit tudott az ásványokról, amennyit a besorolásához elõirt tanfolyamon megtudhatott - kalapácsot, kõzetgyûjtõ zsákot meg egy kis kaliberû puskát hozott. Miss McCartynak - a keresztnevét senki sem tudta - nem volt tudományos feladata. Õ volt a csoport hûségellenõre. Két vaskos pisztoly és egy töltényektõl duzzadó töltényöv lógott rajta. Egyetlen dolga, hogy szétlõje a koponyájat a csoport bármelyik tagjának, akit rajtakap, hogy engedély nélkül rendellenes viselkedést tanusít.
Mindegyiküket vastag csizma és kesztyû védte, a fejüket gömbölyû sisak fedte, mely légmentesen illeszkedett védõruhájuk gallérjához. A beépitett légszûrõk olyan jó hatásfokúak voltak, hogy - elméletben - az oxigénnél nagyobb molekula nem juthatott át rajtuk.
Amikor a második kört írták le a tábor körül, egy alacsony sziklaperem és rövid , meredek vízmosások sora állta az útjukat, a legtöbbjüket benõtte a piszkosbarna, fonnyadt növényzet. Ahogy lenéztek az egyikbe, George, aki a harmadik volt a sorban - Gumbs ment az élen, utána Bellis, George mögött pedig McCarty -, kilépett egy kiugró kõdarabra, hogy szemügyre vegye a túloldali cserjéket.
Ezen a bolygón George nem nyomott húsz kilogramnál többet, és a szikladarab úgy festett, mintha szilárdan ült volna a vízmosás falában. De mihelyt ránehezedett, George érezte, hogy megmozdul alatta. Lezuhant, felkiáltott, a tekintete még elkapta Gumbsot és Bellist mozdulatlanságba merevedve, mint egy pillanatfelvételen. Ahogy zuhant, kövek zöngését hallotta. Aztán úgy látta, mintha száraz levelekbõl, gizgazból álló kupac közeledne feléje, és emlékezett, hogy az villant át rajta: Legalább puhára esem ... Másra nem emlékezett, amíg föl nem eszmélt arra az érzésre, hogy idõ elõtt eltemették, hogy nem érzi egyetlen testrészét sem, csak a szemét.
Kétségbeesett erõfeszítéseit, hogy megmozduljon, csak sokkal késõbb koronázta az elsõ , minimális siker. Azóta a látómezeje viszonylag egyenletesen haladt elõre, úgy ötvenpercenként egyméternyit, leszámítva azokat az idõszakokat, amikor valaki másnak a törekvései keresztezték az övét.
Azt a meggyõzõdését, hogy a régi George Meisterbõl nem maradt meg más, csak az idegrendszere, nem tamásztotta alá megfigyelés, de az egyéb jelek sajnálatosan meggyõzõek voltak. Elõször is az elsõ órák érzéketlensége megszûnt ugyan, de tudatába nem jutott el a törzs, a fej és a négy végtag megszokott érzete. Inkább valami olyan bizonytalan benyomása volt, hogy ellapult, szétterült hatalmas területen. Amikor próbálta megmozditani keze és lába ujjait, az érzet olyan sokszorozottan jelentkezett, mintha százlábu volna. Nem érzett zsibbadtságot sem, ami pedig normális lett volna a hosszú mozdulatlanság után, és nem lélegzett! Az agya azonban nyilvánvalóan jól el volt látva oxigénnel; úgy érezte, tiszta a feje, semmi baja, egészséges.
Éhes sem volt, pedig egyenletesen fogyasztotta az energiát egy ideig. Ennek, gondolta, két magyarázata lehet, attól függ, honnan nézzük... az egyik, hogy azért nem éhes, mert már nincsen gyomornyálkahártyája, ami összehúzódna; a másik, hogy azért nem éhes, mert a gazdaszervezet jóllakott a George-ból származo fölösleges szövetekkel...


Két óra múlva már lemenõben volt a nap, és eleredt az esõ. George látta a nagy , lassan hulló csöppeket, érezte tompa koppanásukat a „bõrén“. Nem tudta, árthat-e neki az esõ, úgy vélte, aligha; de biztos, ami biztos, bemászott egy bokor alá, a nagy , rojtos szélû levelek védelmébe. Mire elállt az esõ, már besötétedett, és George úgy döntött, akár ott is maradhat regglig. Nem érezte fáradtnak magát, és eszébe jutott, hogy vajon még mindig szükség van-e az alvásra. Amennyire tudott, felkészült rá, hogy kivárja a választ.
Hosszú idõ múltán még mindig éber volt, de nem jutott közelebb annak eldöntéséhez, hogy vajon ez-e a válasz, vagy éppen ezáltal teszi lehetetlenné, hogy választ kapjon, amikor észrevette, hogy két halvány fénypont közeledik lassan, tétován.
George aggodalommal vegyes szakmai érdeklõdéssel fi;gyelte õket. Ahogy egyre közelebb értek, kivette, hogy a fénypontok hosszú, vékony csápok végén vannak, amelyek egy homályos körvonalú testbõl nõnek ki - vagy világítószervek, mint egynémely mélytengri halnál, vagy egyszerûen lumineszkáló szemek.
George valami feszült érzést észlelt magában. Ez mintha arra utalt volna, hogy adrenalin vagy valami hasonló anyag szabadul fel valahol a szervezetében. Megígérte magának, hogy az elsõ alkalmas pillanatban utánanéz a dolognak; egyelõre sürgetõbb gondja volt. A közeledõ szervezet vajon olyasféle, amilyet a valami meisterii szokott enni, vagy olyasvalami, ami meg szokta enni a valami meisteriit? És ha az utóbbi, akkor mitévõ legyen?
Pillanatnyilag mindenesetre az egy helyben ülés látszott ajánlatosnak. A lakhelyéül szolgáló test a korábbi, lakatlan állapotában is jól álcázta magát, és nem volt sebes mozgásra berendezkedve. így hát George nem mozdult, figyelt, félig behunyta a szemét, és a közeledõ állat lehetséges jellegét fontolgatta.
Az, hogy éjszakai életmódot folytat - mondta magában -, nem jelent semmit. Vannak éjjeli lepkék is, meg ott vannak a denevérek - nem, a fene egye meg, a denevér ragadozó... A világító lény közelebb ért, és George a két csáp alatt meglátta két hosszúkás, keskeny szem halvány csillogását.
Aztán az illetõ kinyitotta a száját.
Rengeteg foga volt!
George valami hasadékba préselõdve találta magát egy sziklafalban, de nem emlékezett rá pontosan, miként került oda. Rémlett még, hogy megzördültek az ágak, ahogy az a lény ráugrott; emlékezett egy pillanatnyi ijesztõ fájdalomra, aztán semmi másra, csak a levelek, a föld bizonytalan, csillagfényes villanásaira...
Képtelenség . Hogy menekült el?
Ezen töprengett, amíg megvirradt, aztán amikor az elsõ fényben lepillantott magára, meglátott valamit, ami korábban nem volt ott. A kocsonyás hús sima széle alatt három-négy nyúlványféle látszott.
George rájött, hogy másképp érzi az alatta lévõ kõ érintését is; mintha nem laposan feküdt, hanem több kis ponton állt volna.
Próbaképpen behajlitotta az egyik nyúlványt, aztán egyenesen kinyújtotta maga elé. Göcsörtös, egyizületû torzképe volt az ujjnak vagy a lábnak.
George mozdulatlanul feküdt egy darabig, és igyekezett, amennyire tudott, józanul átgondolni az egészet. Aztán megint megmozgatta azt a dolgot. Ott volt, akárcsak a többi, nem a szeme káprázott.
Kisérletképpen megindult elõre; ugyanazokat a parancsokat küldte a kéz és lábujjakba vezetõ idegeknek, mint korábban. Teste olyan lendülettel szökkent ki a hasadékból, hogy kis híján belezuhant egy szurdokba.
Korábban mászott, mint a csiga, most már szedte a lábát, mint holmi bogár.
De hogyan? Semmi kétség , amikor az sokfogú lény megtámadta, rémületében önkéntelenül el akart rohanni, mintha még meglett volna a lába. Csak errõl lenne szó?
George-nak eszébe jutott a ragadozó, a szemnek vélt szerveket tartó csápok. Kiserletnek ez is megteszi. Lehunyta a szemét, elképzelte, ahogy kiemelkedik, elképzelte, ahogy hajlékony csápok nõnek, egyre nõnek... Megpróbálta elhitetni magával: egyszerûen ilyen a szeme, mindig is ilyen volt - minden valamirevaló lénynek kocsányon ül a szeme.
Mintha valami csakugyan történne...
George ismét kinyitotta a szemét, és azon vette észre magát, hogy egyenesen a földre mered, de olyan közvetlen közelbõl, hogy életlen a kép. Mérgesen megpróbált fölnézni. Semmi más nem történt, mint hogy a látómezeje tíz tizenkét centiméterrel elõbbre került.
Ebben a pillanatban egy hang hasított a csöndbe. Úgy hangzott, mintha valaki félméternyi hájon próbálna átkiabálni:
- Orhhh, Hoooh! Irell!
George összerezzent, nagyot ugrott, végrehajtott egy teljes fordulatot, és szemét is legalább kétszáznegyven fokos szögben körbeforgatta. Semmit sem látott, csak köveket és zuzmót. Amikor alaposan szétnézett, látta, hogy egy kis zöld-narancs mintás lárva vagy kukacféle halad el mellette. George egy hosszú pillanatig gyanakodva méregette, aztán a hang újra megszólalt:
- Eggiii!Eggisseee!
A hang ezúttal magasabb volt, és hátulról jött. George megint megpördült, körbeforgatta mozgékony szemét...
Méghozzá hihetetlenül nagy ívben! A szeme csakugyan kocsányon ült, mozgatható kocsányon - pedig egy pillanattal elõbb még nem tudta fölemelni a tekintetét a földrõl. George agya hirtelen zakatolni kezdett. Elõször tehát kinövesztette ugyan a szemtartó kocsányokat, de petyhüdtek voltak. Csak kinyúltak a test kocsonyás tömegebõl, de merevítõváz, mozgató izomszövet nélkül. Aztán , amikor a hangtól megijedt, tüstént meglett a merevítés és a mozgás is.
Minden bizonnyal ez történt az éjszaka is! A folyamat valószinûleg akkor is végbement volna, ha nem ijed meg , csak sokkal lassabban. Nyilvánvalóan védekezõ mechanizmus. Ami pedig a hangot illeti...
George ismét körbefordult lassan, fürkészve a környezetét. Semmi kétség, egyedül volt. A hang, mely mintha a háta mögül érkezett volna, a valóságban alighanem a tulajdon testébõl jött.
A hang megint megszólalt, most már nem oly ijesztõ erõvel. Néhányat gurgulázott, aztán egészen tisztán, magas tenorban így szólt:
- Mi történt? Hol vagyok?
George úgy érezte, összecsapnak a feje fölött a hullámok. Nem volt olyan állapotban, hogy könnyen, gyorsan alkalmazkodjék az újabb és újabb körülményekhez.
Amikor egy közeli bokorról lepottyant egy nagy, kiszáradt termésféle, és hangtalanul odapattogott a közelébe, csak nézte.
Csak nézte a kemény héjú golyóbist, aztán a roskadozó bokrot, ahonnan lehullott. Lassan , nehézkesen eljutott a logikus következtetéshez. A száraz termés hang nélkül esett le. Természetesen, hiszen George az átalakulása óta teljesen süket volt. De... de hallotta azt a hangot!
Tehát hallucináció vagy telepátia.
A hang újrakezdte:
- Segitség! Jaj, istenem, legalább válaszolna valaki!
Vivian Bellis! Gumbs, még ha ilyen tenorban támadt volna is kedve beszélni, sohasem mondta volna, hogy „Jaj, istenem“. McCarty még kevésbé.
George megviselt idegei kezdtek megnyugodni. Lázasan gondolkodott.Én megrémülök, lábakat növesztek. Bellis megrémül, Telepatikus hangot csinál magának. Azt hiszem ez érthetõ is - a lány elsõ és egyetlen ösztönös reakciója az lehetett, hogy sikoltozzon.
George megpróbált sikoltozó kedvet ébreszteni magában. Lehunyta a szemét, elképzelte, hogy be van börtönözve egy iszonytatóan idegen közegbe, és nemcsak irányítani, de még áttekinteni sem tudja kínos helyzetét. Ordítani próbált: „Vivian!“
Egyre próbálkozott, miközben idõrõl idõre felharsant a lány tenorja.Végül a másik hang egy mondat közepén hirtelen elhallgatott.
- Hall engem? - kérdezte George.
- Ki az ... mit akar?
- George Meister vagyok, Vivian. Érti, amit mondok?
- Mit?
George tovább erõlködött. Úgy vélte , mûhangja egyelõre érthetetlen, akárcsak Bellisé volt az elején. A lány végre azt mondta:
- Van-e még valaki a környéken? Gumbs õrnagy? Miss McCarty?
Néhány perc múlva szinte egyszerre szólalt meg két hátborzongató hang. Amikor kitisztultak, nem okozott nehézséget a felismerésük. Gumbs, a nagydarab, vörös képû hivatásos katona azt orditotta:
- A szentségit, miért nem figyel, hogy hova lép, Meister?! Ha nem csinálja azt a kõomlást, nem kerülünk ebbe a szarba!
Miss McCarty, akinek elõzõleg aszott, sápadt arca volt, elõreugró álla és vízenyõs szeme, hidegen annyit mondott:
- Meister, errõl jelentés fog készülni. Mindenrõl...

A jelek szerint csak Meister és Gumbs õrizte meg a látás képességét. Mind a négyüknek volt valamicske uralmuk az izmok fölött, noha mindaddig csak Gumbs tett komolyabb kisérletet rá, hogy beleártsa magát George mozgásába. George nem lepõdött meg azon, hogy Miss McCartynak sikerült megtartania két jól mûködõ fület.
Bellis viszont egész délután és éjszaka süket, vak és néma volt. Csak a bõr érzékszerveit tudta használni - tapintást, meleget, hideget és fájdalmat érzékelt. Nem hallott semmit, nem látott semmit, de érzett minden ágat, minden levelet, amely végighorzsolta õket, minden esõcsepp hideg koppanását, a sokfogú vadállat harapását. George véleménye sokat javult, amikor ezt megtudta. A lány halálra rémült, mégsem lett úrrá rajta a hisztéria vagy téboly.
Ezenfelül kiderült, hogy senki sem lélegzik, és senkinek sincs tudomása szivmûködésrõl.
George a legszivesebben folytatta volna az eszmecserét, de a többiek egyhangúan úgy vélekedtek, hogy a bekerülésük után történtek kevésbé fontosak, mint az, hogy miképp fognak kijutni.
- Nem juthatunk ki belõle - mondta George. - Legalábbis az ismereteink jelenlegi állása szerint nincs rá lehetõség. Mert ha...
- De hát ki kell jutnunk! - mondta Vivian.
- Visszamegyünk a táborba - jelentette ki hûvösen McCarty. - Most azonnal! És maga majd számot ad róla a Hûségbizottságnak, hogy miért nem fordult vissza rögtön, amikor magához tért!
- Nagyon helyes - szólalt meg feszélyezetten Gumbs. - Ha maga nem tud megoldást, Meister, attól a többi szakember még tudhat.
George türelmesen kifejtette véleményét arról, hogy milyen fogadtatásra számithatnak a tábor õreitõl. McCarty éles elmével fölfedezte az érvelés hibajat:
- Maga a saját bevallása szerint lábakat növesztett, és a kocsányt a szemének. Ha nem hazudott, akkor szájat is tudnia kell növeszteni.Ha majd odaérünk, szólunk, hogy mi vagyunk!
- Nem olyan egyszerû az - mondta George. - A szájjal önmagában nem megyünk semmire. Fogak, nyelv, szájpadlás és iny is kell, tüdõ vagy valami hasonló, hangszalagok meg valami, ami betölti a rekeszizom szerepét, és kiszoritja a levegõt. Nem is tudom, egyáltalán lehetséges-e, hiszen amikor Miss Bellisnek végül sikerült megértetnie magát velünk, akkor is ezt a mostani módszert alkalmazta, nem pedig...
- Túl sokat fecseg - mondta McCarty. - Gumbs õrnagy! Miss Bellis! Maguk meg én most megpróbálunk beszélõszervet kialakitani! Akinek elõször sikerül, egy jó pontot kap a személyi lapjára. Rajta!
George, miután hallgatólagosan kihagyták a vetélkedõbõl, arra használta az idõt, hogy helyreállítsa a hallását. Valószinûnek látszott, hogy a ki tudja, mi meisteriben mûködött valamiféle munkamegosztási rendezõ elv, mert Gumbs és õ - akik elsõnek estek bele - különösebb szándek vagy erõfeszités nélkül megõrizték a látásukat, mig az olyasmi, mint a hallás és a tapintás a késõbb jövõkre maradt. Ez elvben nagyon szép volt, George helyeselte is, mégsem tetszett neki a gondolat, hogy Miss McCarty legyen a kizárólagos birtokában akármelyik részegységnek is.
Még ha sikerülne is rávenni a másik kettõt, hogy õt kövessék - márpedig egyelõre ez nemigen látszott valószinûnek -, McCarty minden bizonnyal kerékkötõ lesz. És valamikor, talán már a közeljövõben létfontosságú lehet mindannyiuknak, hogy üzemképes hallással vegyenek részt közös életükben.
Elõször kissé zavarták Gumbs és Vivian elmormogott megjegyzései - „Van már valami...?“ „Azt hiszem, semmi. Magánál?“ -, amelyek vakkantásokkal, zümmögõ hangokkal és más idegesitõ zajokkal váltakoztak, ahogy társai sikertelenül próbálkoztak átváltani a gondolati érintkezésrõl a vokálisra. Végül McCarty fölcsattant:
- Csöndesebben! Arra koncentráljanak, hogy kialakítsák a szükséges szerveket! Nem kell ricsaj hozzá!
George munkához látott, ugyanazzal a módszerrel , amely korábban is hatásosnak bizonyult. Lehunyt szemmel elképzelte, hogy az a sokfogú dolog közelít feléje a sötétségben: csissz-csossz, kipp-kopp. Borzasztóan áhítozott egy fülre, hogy meghallaná a halk, közelgõ neszeket. Jó ideje próbálkozott már, amikor egyszerre úgy érezte, talán most sikerült... vagy csak telepatikus hangokat adott ki öntudatlanul valamelyik a másik három közül? Csossz. Reccs. Csussz. Surr.
George most igazi rémülettel nyitotta ki a szemét. Százméternyire tõle, a köves lejtõ túloldalán, éppen vele szemben egy egyenruhás férfi bukkant elõ a fekete, bambuszhoz hasonló növények ligetébõl. Ahogy George fölemelte szemkocsányait, a férfi megtorpant, rámeredt, aztán elkiáltotta magát, és felemelte a fegyverét.
George futásnak eredt. Tüstént kitört benne a hangzavar, és „lábaiban“ vadul rángani kezdtek az izmok.
- Futás, a mindenit! - mondta õrjöngve. - Itt egy fegyveres, és...
Fülsüketítõ dörrenés hallatszott, és George-nak hirtelen förtelmes fájdalom hasított valahová a gerince mögé. Vivian Bellis felsikoltott. A közös lábakon való huzakodás megszûnt, és teljes sebességgel iszkoltak egy közeli sziklatömb oltalmába. A puska ismét eldördült, és George hallotta, hogy a lombokon sziklaszilánkok süvítenek át. Azután lerobogtak egy vízmosás oldalán, föl a túloldalon, át egy alacsony dombocskán, be a magas, lombtalan fák közé.
George észrevett egy avarral tele mélyedést, és arra indult, leküzdve valakinek azt a vágyát, hogy egyenesen rohanjanak tovább. Beloccsantak a mélyedésbe, és ott lapultak, amíg három fegyveres elrohant mellettük. Még meg aztán is egy óráig.
Vivian egyre nyöszörgött. George óvatosan felnyújtotta a szemkocsányait, és látta, hogy több éles kõszilánk hatolt be a lány kocsonyás húsába, a hátsó széle közelében... Nagyon nagy szerencséjük volt. A lövés kis híján eltalálta õket - valószínûleg csak azért nem, mert a fegyveresnek meredek lejtõn kellett tüzelnie gyorsan mozgó célpontra -, és szétzúzta mögöttük a sziklát.
Ahogy jobban odanézett, George észrevett valamit, ami felkeltette szakmai kiváncsiságát. Mintha a szörnyeteg egész felszine állandó lassú pezsgésben lett volna: aprócska kráterek nyíltak - csukódtak, mintha forrna a hús... csak eppen a levegõbuborékok nem kifelé haladtak, hanem a felszínen körülfogta, aztan befelé vitte õket a mozgás.
A hatalmas, lencse alakú test foltos felszíne alatt, a mélyben ki tudott venni négy homályos, sötétebb tömeget is - alighanem ezek voltak az agyak: Gumbs, Bellis, McCarty és... Meister eleven agya.
Igen, az egyik éppen az õ szemkocsányai meghosszabbításában volt. Különös érzés - gondolta George - , hogy az ember megnézheti tulajdon agyát. Idõvel biztosan meg lehet szokni.
A négy sötét folt egymás közelében helyezkedett el, a lencse közepe táján, szinte pontosan négyzet alakban. Az alig látható gerincvelõk közöttük keresztezték egymást, és sugarasan kifelé mutattak a központból
Struktúra - gondolta George. Ennek az izének olyan a felépitése, hogy több idegrendszert is használni tud. Szabályos rendben helyezte el õket, az agyakat középre, ahol a legvédettebb - és talán más okból is. Talán eleve mód volt az „utasok“ tudatos eggyüttmûködésére, létezett valamilyen sejtközi állomány, amely elõsegitette a komunikációs sejtek kialakulását az elkünölült agyak között... Ha csakugyan így volt, ez megmagyarázta, miért ment olyan könnyen a telepátia. George égett a vágytól, hogy bejusson és kiderítse.
Vivian fájdalma enyhülöben volt. Az övé a szemközti agy, õ érezte meg legjobban a kõszilánkok hatását. De a szilánkok már lassan elsüllyedtek a kocsonyás szövet mélyében. Ha figyelmesen nézte, George látta is a mozgásukat. Amikor leérnek a fenékre, minden bizonnyal kiválasztódnak - ugyanúgy, ahogy korábban a ruházatuk és felszerelésük emészthetetlen részei.
George szórakozottan eltûnõdött, hogy a másik két agy közül melyik lehet McCartyé és melyik Gumbsé. Könnyû volt megmondani. George-tól balra, ahogy a test közepe felé nézett, a felszínen két kék szem látszott. Nem emelkedtek ki, és szemhély fedte õket, mely láthatóan a szörnyeteg anyagából alakult ki, de tömörebb és átlátszatlan volt.
Jobbra ki lehetett venni két piciny nyilást, melyek par centiméternyire benyúltak a testbe. Ezek csak Miss McCarty fülei lehettek. George hirtelen vágyat érzett, hogy kiötöljön valami módszert arra, hogy földet szórjon bele.
A táborba való visszatérés kérdése mindenesetre eldõlt, legalábbis egyelõre. McCarty nem emlitette többé, hogy növesszenek beszélõszervet, habár George bizonyos volt benne, hogy õ maga nem hagy fel a próbálkozással.
George úgy vélte, McCartynak nem fog sikerülni. Akármilyen mechanizmus révén hajtódtak végre ezek a változások a test felépitésében, minden valószinûség szerint a magukfajta dilettánsok csak jelentõs érzelmi feszültség szoritásában boldogulhattak, és akkor is csak viszonylag egyszerû feladatokkal, amelyek egyszerre csak egy új struktúrát igényeltek. Márpedig ahogy McCartynak is mondta, az emberi beszélõszervek rendkivül összetettek.
Esetleg meg lehetne oldani úgy, ötlött George eszébe, hogy kialakítanak egy vékony hártyát, amely a membrán szerepét tölti be, mögötte pedig egy légkamrát, körülötte néhány izomköteggel, azok hoznák létre és modulálnák a rezgéseket. Megtartotta magának az ötletet
. Nem akart visszamenni. George ritka madár volt: az a tudós, aki valóban alkalmas a munkájára, és a munkáját önmagáért szereti. És pillanatnyilag ott ült a szakma valaha is létezett legjobb kutatóezközének a kellõs közepén! Rendelkezésére állt egy ezerarcú organizmus, amelynek kénye-kedve szerint változtathatta a felépitését, és belülrõl figyelhette az eredményt; élettani elméleteket állithatott fel, aztán voltaképpen tulajdon teste szövetein ellenõrizhette õket - új szerveket hozhatott létre, új módon alkalmazkodhatott a környezethez!
George az új ismeretek hatalmas piramisának csúcsán látta magát, és a felvillanó lehetõségek egyike-másika alázattal és ámulattal töltötte el.
Egyszerûen nem tudott volna visszamenni, még ha nem fenyegeti is a lepuffantás veszélye. Bárcsak egyedül esett volna ebbe az átkozott izébe! De akkor a többiek kihúzzák, aztán megölik a szörnyeteget.
Úgy érezte, túl sok feladat vár egyszerre megoldásra. Nehezére esett öszpontosítani a figyelmét. Ijesztõen csapongtak a gondolatai.
Vivian, akinek egy ideje megszûntek a fájdalmai, most újra nyafogni kezdett. Gumbs ráförmedt. McCarty leteremtette mindkettõjüket. George úgy érezte, torkig van az egészel, hogy össze van zárva három hülyével, akinek csak arra van eszük, hogy...
- Egy pillanat! - szólalt meg. - Mind ugyanúgy érzik magukat? Idegesek? Ingerlékenyek? Mintha hatvan órát dolgoztak volna egyfolytában, és még az alváshoz is fáradtak volnának?
- Úgy szövegel, mint egy tévéhirdetés! - csattant fel Vivian. - Nincs elég bajunk anélkül is, hogy maga...
- Éhesek vagyunk! - vágott a szavába George. - Nem jöttünk rá, mert hiányoznak azok a szerveink, amelyek az éhséget szokták jelezni. De az utolsó élelem, amelyet ez a test magához vett, mi voltunk, márpedig annak legalább húsz órája. Valami táplálék után kell néznünk!
- A mindenit , igaza van! - mondta Gumbs. - De ha ez a dolog csak embert eszik... mármint ha...
- amíg mi meg nem érkeztünk, nem találkozott emberrel - vetette oda George. - Szerintem akármilyen fehérje megteszi; de csak úgy bizonyosodhatunk meg róla, ha kipróbáljuk. Minél elõbb , annál jobb!
Elindult , reménye szerint arra, amerre addig is haladtak: a táborral pontosan ellentétes irányban. Mindenesetre, gondolta, ha elég messzire mennek, talán jól eltévedhetnek.


II.

Kiértek a fák közül, lementek egy hosszú lejtõn egy völgybe, át egy száraz, drótkemény füves mezõn, amíg egy patakmederhez értek, ahol még csörgedezett kevéske víz. Távolabb, a parton, félig az ágasbogas bozót takarásában, George észrevett egy állatcsoportot. Kissé mintha törpedisznókra hasonlítottak volna. Szólt a többieknek, aztán óvatosan megindult feléjük.
- Merre fúj a szél, Vivian? - kérdezte. - Érzi?
- Nem - felelte a lány. - Amikor lefelé jöttünk a lejtõn, éreztem, de most ,azt hiszem, egyenesen a széllel szemben megyünk.
- Jól van - mondta George. - Akkor talán be tudjuk cserkészni õket.
- No de... csak nem fogunk állatokat enni?!
Igen, Meister, hogy képzeli? - szólalt meg Gumbs is. - Én nem mondom, hogy finnyás vagyok, de végül is...
George, aki maga is enyhe viszolygást érzett - mint mindenki más, õ is algán és mesterséges fehérjén nõtt fel -, mérgesen azt mondta:
- Mi mást tehetnénk?! Van szeme, láthatja, hogy itt õsz van. Õsz, méghozzá egy forró nyár után. A fák kopárak, a patakok kiszáradtak. Vagy húst eszünk, vagy koplalunk, hacsak nem akar rovarokra vadászni...
Gumbs mélységesen megrendülve mormogott még egy darabig, aztán megadta magát.
Közelebbrõl az állatok kevésbé emlékeztettek disznóra, és még kevesbé voltak étvágygerjesztõek. Karcsú, tagolt, szürkésvörös testük volt, négy rövid lábuk, nagy , elálló fülük és handzsár formájú, tömpe ormányuk, amellyel a földet turkálták, s idõnként kifordítottak valamit, amit gyorsan bekaptak, hogy a fülük is meglebbent közben.
George harmincat számolt össze, viszonylag kis csoportba tömörültek a bozót és a patak közötti tisztáson. Lassan mozogtak, de rövid lábaik erõsnek látszottak; George úgy vélte, ha kell, gyorsan tudnak szaladni.
Elõreóvakodott, szemkocsányait a földre lapitotta, mozdulatlanná merevedett, ha valamelyik állat fölpillantott. Egyre óvatosabb mozgással már tizméternyire megközelítette az egyiket, amikor McCarty hirtelen megszólalt:
- Meister, eszébe jutott már, hogy mégis hogyan fogjuk megenni ezeket az állatokat?
- Ne butáskodjon! - mondta ingerülten George. - Hát majd...- elhallgatott.
Várjunk csak... lehetséges, hogy a kocsonya normális táplálkozási módja megszûnt, mihelyt lakót szerzett magának? Vajon karmokat, agyarakat kellene növeszteniük, garatot, nyelõcsövet és így tovább, az egész berendezést? Képtelenség, addig éhen pusztulnának. Másfelõl viszont - a fene ezt az elbutult érzést! - mégis meg kellett szûnnie, nehogy az elsõ étkezésnél a lakót is megeméssze...
- Szóval? - érdeklõdött McCarty.
Ez ostobaság, George tudta, hogy ostobaság, de nem tudta megmondani, miért, és kifejezetten kellemetlen gondolat volt. Vagy - ami még rosszabb - tegyük fel, hogy a zsákmány lesz az új lakó, a régi lakó pedig az ebéd...
A legközelebbi állat felkapta a fejét, négy kis piros szem meredt George-ra. Az elálló fülek fölmeredtek.
Nem volt idõ spekulálni. Meglátott! - kiáltott fel gondolatban George. - Gyerünk!
Minden megbolydult. Az egyik pillanatban mozdulatlanul lapultak a szúrós, száraz fûben, a következõben már egy expresszvonat sebességével suhantak a föld fölött, elõttük szedte a lábát a falka.
A legközelebbi állat kétségbeesetten ugráló tompora egyre közelebb került; aztán legázolták, és átvetették magukat rajta.
Az egyik szemével hátrapillantva, George látta, hogy az állat mozdulatlanul fekszik a fûben - eszméletlen vagy halott.
Legázoltak még egyet.Bénitás gondolta hirtelen világossággal George. - Egy érintés elég. - Aztán még egyet, még egyet. - Hát persze hogy meg tudjuk emészteni õket - gondolta megkönnyebbülten. - Eleve szelektiv kell hogy legyen az emésztése, maskülönben nem tudta volna elkülöniteni az idegszövetünket!
Négy tetem. Hat. Aztán egyszerre még három, ahogy a falka összetömörült a bozót utolsó nyúlványa és a meredek patakpart között; aztán kettõ, amelyek megpróbáltak visszafelé kitörni; aztán sorra még négy lemaradt példány.
A falka többi része eltûnt a lejtõ magas füvében; de mögöttük tizenöt tetem hevert szanaszéjjel.
Biztos, ami biztos, George visszament a sor elejére, és a szörnyeteg testét benyomta az elsõ tetem alá.
- Lapuljon le , Gumbs! - mondta. - Be kell csúsznunk alája... ennyire elég. A fejet hagyjuk lelógni!
- Miért? - kérdezte a katona.
- Gondolom, nem akarja magunk közé fogadni az agyát, igaz? Nem tudjuk, hányra van berendezkedve ez az izé. Sõt esetleg jobban tetszene neki az új agy, mint a miénk. De nem hiszem, hogy érdemes volna megtartani az idegrendszer többi részét, ha vigyázunk, hogy ne együk meg a fejet...
- Juj! - mondta halkan Vivian.
- Elnézését kérem , Miss Bellis - mondta bûnbánóan George. - De valószinûleg nem lesz túlságosan kellemetlen, ha nem törõdünk vele. Elvégre nincsenek izlelõbimbóink, sem...
- Semmi baj, semmi baj - mondta a lány. - Csak kérem, ne beszéljünk róla.
- Szerintem se - szólt közbe Gumbs. - Lehetne egy kicsivel tapintatosabb is, Meister!
George tudomásul vette a megrovást, és figyelmét a tetemre fordította, mely ott feküdt a szörnyeteg sima felszinén, az õ és Gumbs része között. Lassabban , de észrevehetõen süllyedt befelé a húsba. Növekvõ, homályos felhõ terjengett körülötte.
Amikor majdnem teljesen eltûnt, és a fej levált, odamentek a következõhöz. Ezúttal George javaslatára egyszerre kettõt kebeleztek be. Ingerlékenységük fokozatosan megszûnt; kellemes, jó érzés fogta el õket, és George megkönnyebbülten észlelte, hogy már képes logikusan gondolkodni, nem téveszt szem elõl lényeges mozzanatokat.
A nyolcadik és a kilencedik fogásnál tartottak, és George boldogan elmerült egy szövevényes gondolatmenetben a szörnyeteg keringési rendszerét illetõen, amikor Miss McCarty megtörte a hosszan tartó csöndet, és bejelentette:
- Sikerült találnom egy módszert, amelynek segitségével biztonságban visszatérhetünk a táborba. Haladéktalanul lássunk hozzá!
George megdöbbenten forditotta a szemét McCarty testnegyede felé. A test szélérõl valami szikár, tagolt dolog nyúlt ki, úgy festett... igen, az volt... egy torz, de felismerhetõ kar kézzel!
Ahogy nézte, a görcsös ujjak tapogatózva megfogtak egy fûszálat, megrángatták, kitépték.
- Gumbs õrnagy! - mondta McCarty. - A maga feladata lesz, hogy elõkeritse a következõ segédeszközöket a lehetõ leggyorsabban. Egy nagyobb levelet javasolok, világos szinût, száraz legyen,de ne törékeny. Vagy egy nagyobb darab fakérget, amely könnyen lerántható. Kettõ: festékanyagot. Bizonyára talál olyan bogyókat, amelyek megfelelõ nedvvel rendelkeznek. Ha nem , akkor megteszi a sár is. Három: egy tollnak használható ágat vagy nádszálat. Amikor odairányított ezekhez a nélkülözhetetlen tárgyakhoz, a segítségükkel megírok egy üzenetet, melyben körvonalazom sajnálatos helyzetünket, visszatérünk vele a táborhoz, a sötétben odalopózunk, és feltûnõ helyen letesszük. Hajnalig visszavonulunk, és amikor már elolvasták, ismét elõjövünk. Rajta, õrnagy!
- No igen - mondta Gumbs -, ennek sikerülnie kellene, csak... gondolom, kidolgozott valami módszert a toll megfogására, Miss McCarty...
- Ostoba! - felelte McCarty. - Természetesen növesztettem egy kezet!
- Hat akkor semmi gond. Nezzük csak, azt hiszem, elõször megpróbálkozhatunk ebben a bozótban... - Közös testük megrándult a jelzett irányban.
George visszafogta.
- Várjunk egy percet! - mondta kétségbeesetten. - Legalább annyi józan eszünk legyen, hogy befejezzük az étkezést, mielõtt elindulunk. Ki tudja, mikor jutunk a következõhöz.
- Mekkorák ezek a lények, õrnagy? - kérdezte éles hangon McCarty.
- Úgy... hatvan centiméter körül lehetnek.
- És kilencet elfogyasztottunk, ugyebár?
- Inkább csak nyolcat - mondta George. - Ennek a kettõnek még a fele megvan.
- Más szóval - mondta McCarty - fejenként kettõt kaptunk. Ennek bõségesen elégnek kell lennie. Egyetért, õrnagy?
George komoly hangon megszólalt:
- Teved, Miss McCarty! Emberi táplálékszügségletben gondolkodik, pedig ennek az organizmusnak más az anyagcseréje, és a tömege legálabb háromszorosa négy ember tömegének. Nézze meg más oldalról: mi négyen összesen körülbelül háromszáz kilót képviseltünk, mégis húsz órával azután, hogy ez a lény bekebelezett bennünket, már ismét éhes volt. Nos , ezek az állatok a földi nehézségi gyorsulás mellett nem nyomnának többet darabonként húsz kilónál - és az ön terve szerint ki kell tartanunk holnap délelõttig.
- Ebben van valami - mondta Gumbs. - Igen, mindent összevéve, Miss McCarty, szerintem is addig lássuk el magunkat élelemmel, amíg lehet. Ebben a tempóban nem telik félóránál többe.
- Hát jó. Csak igyekezzenek! - Továbbléptek a következõ két áldozathoz. George agya lázasan zakatolt. Semmi értelme sem volt vitatkozni McCartyval, és Gumbs sem volt sokkal jobb, de meg kellett kisérelnie. Ha legalabb Gumbsot meg tudná gyõzni, akkor Bellis talán csatlakozna a többséghez. Talán... De csak ebben reménykedhetett.
- Gumbs - szolalt meg -, gondolkodott már rajta, hogy mi lesz majd velünk, amikor visszatérünk?
- Hat az nem az én szakmám. Majd a magafajta szakemberek elintézik.
- Nem erre gondoltam. Képzelje el, hogy maga a parancsnok, és nem mi , hanem négy másik ember esik bele ebbe az organizmusba...
- Mi? Hogy? Nem értem.
George türelmesen elmondta még egyszer.
- Aha, értem, mire gondol. Úgyhogy...
- Milyen parancsot adna?
Gumbs egy pillanatig tûnõdött.
- Azt hiszem, az egészet átadnám a bioszekciónak. Mi mást tehetnék?
- Nem gondolja, hogy esetleg megsemmisíttetné mint lehetséges veszélyforrást?
- A mindenit, az bizony meglehet! De hát majd jól meggondoljuk, mit írunk abban az üzenetben. Megmondjuk, hogy ritka különlegesség vagyunk és a többi. Bánjanak velünk óvatosan!
- Rendben van - mondta George -, tegyük fel, hogy ez sikerül. És aztan mi lesz? Mivel ez nem a maga szakterülete, elmondom. Tízet egy ellen, hogy a bioszekció „esetleges ellenséges fegyvernek „ minõsít majd minket. Ez azt jelenti, hogy mindenekelõtt teljes vallatáson kell átesnünk, és magának nem kell elmondanom, az milyen lehet...
- Gumbs õrnagy! - szólt közbe éles hangon McCarty. - Meistert az elsõ adódó alkalommal ki kell végezni hûtlenség miatt! A továbbiakban ugyanezen buntetés terhe mellett tilos beszélnie vele!
- De azt nem tudja megakadályozni, hogy meghallgasson! - mondta feszülten George. - Hogy folytassam, Gumbs, utána mintákat fognak venni. Érzéstelenítés nélkül. Végül pedig vagy mindennek ellenére elpusztítanak bennünket, vagy visszaküldenek a legközelebbi megerõsitett bázisra további vizsgálatra. Szövetségi tulajdon leszünk, Gumbs, szigorúan titkos kategóriában, és mivel a hírszerzésnél soha senkinek sem lesz mersze feloldani a titkosságot, ott is maradunk. Gumbs, ez valóban ritka különlegesség, de senkinek egy fikarcnyi haszna sem lesz abból, ha visszamegyünk a táborba. Akármit deritünk ki róla, még ha olyasmit is, ami milliárdok életét mentheti meg, az is szigorúan titkos lesz, és sohasem kerül ki a hírszerzés falai mögül... Ha még mindig abban reménykedik, hogy a szakértõk majd ki tudják hámozni innen, akkor téved. Ez nem olyan, mint a végtagpótlás, mert az egész teste megsemmisült, Gumbs, csak az idegrendszere és a szeme maradt meg. Új testünk csak akkor lehet, ha csinálunk magunknak. Itt kell maradnunk, és... és nekünk kell megoldanunk a dolgot.
- Gumbs õrnagy - mondta McCarty -, azt hiszem épp elég idõt pocsékoltunk el. Kezdje el megkeresni a szükséges anyagokat!
Egy pillanatig Gumbs hallgatott, és közös testük nem mozdult.
Aztán azt mondta:
- Igen, ugyebár egy levél, egy ág és egypár bogyó... vagy sár. Miss McCarty, egyvalamiben azért szeretném kikérni a véleményét, természetesen nem hivatalosan. Mielõtt hozzálátunk. Arra gondolok, hogy ugye, össze tudnak majd eszkábálni nekünk valamiféle testet, nem? Mert hát az egyik szakember így beszél, a másik úgy beszél... Érti, hová akarok kilyukadni?
George bizonytalan rossz érzéssel nézte McCarty új végtagját. A kéz ritmikusan kinyílt, összecsukódott, és George szinte bizonyos volt benne, hogy percrõl percre nagyobb. Az ujjak idõnként belemarkoltak a száraz fûbe, kitéptek elõször egy szálat, aztán kettõt, végül egy egész csomót. McCarty azt mondta:
- Nincs véleményem, õrnagy. A kérdés nem ide tartozik. A kötelességünk az, hogy visszatérjünk a táborba. Ez minden , amit tudnunk kell!
- Ó, ebben maradéktalanul egyetértek - mondta Gumbs. - És különben sincs más választásunk, igaz?
George rámeredt a szörnyeteg széle alól kikandikáló egyik újjszerû nyúlványra, és minden akaraterejével igyekezett karrá növeszteni. Azt gyanitotta, hogy máris elkésett vele.
- Dehogynem - mondta. - Megmaradhatunk így, ahogy vagyunk. Még ha a szövetség egy évszázadig tartja is ezt a bolygót, lesznek rajta olyan részek, ahová nem jut el senki. Biztonságban lennénk. - Mert hát - folytatta Gumbs, mintha csak azért hallgatott volna el, hogy elgondolkodjék - az ember végül is nem fordíthat hátat a civilizációnak, igaz?
George ismét érezte, hogy a test a bozót felé rándul, és megint ellenállt. Aztán még egy izomzat csatlakozott a Gumbséhoz, és George már nem bírt a túlerõvel. Remegve, oldalazva a valami meisterii elmászott félméternyit. Ott azonban megállt, egy helyben erõlködött.
És George aznap már másodszor volt kénytelen átértékelni Vivian Bellisrõl alkotott véleményét.
- Hiszek magának, illetve neked, George - mondta Vivian. - Nem akarok visszamenni. Mond meg, mit tegyek!
- Ennél jobbat nem is tehetnél, mint most - mondta George egy pillanatnyi meglepett hallgatás után. - Legfeljebb ha egy kart tudnál növeszteni; azt hiszem , jól jönne.
A huzakodás tovább folyt.
- Most már tudjuk, hányadán állunk - mondta McCarty Gumbsnak.
- Igen. Kétségtelenül.
- Gumbs õrnagy - szolt elszánt hangon McCarty -, maga velem szemben van, ugye?
- Gondolja?...
- Szerintem igen. Azt mondja meg, hogy Meister magától balra van vagy jobbra?
- Balra. Ezt biztosan tudom. A szemem sarkából látom a kocsányait.
- Nagyszerû! - McCarty karja fölemelkedett. A torz ujjak egy hegyes kõdarabot szorongattak.
George halálra válva nézte, ahogy a kar átnyúlik a test domborulata fölött. A vékony, éles kõszilánk ott tapogatózott három centiméternyire attól a területtõl, amely alatt az agya lapult. Aztán a kéz hirtelen fölemelkedett, lesújtott, és George-ba éles fájdalom hasított.
- Azt hiszem nem éleg hosszú - mondta McCarty. Behajlította a kart, odanyúlt majdnem pontosan ugyanarra a helyre, és megint döntött.
- Nem bizony - mondta elgondolkodva. - Valamivel hosszabb kell... - Kisvártatva: - Gumbs õrnagy, a következõ kisérletem után közölje, reagálnak-e valamilyen módon Meister szemkocsányai!
George idegeiben még mindig lüktetett a fájdalom. Az egyik, félig vak szemével a test széle alatt mérhetetlen lassúsággal növekvõ karkezdeményt nézte, a másikat nem tudta levenni McCarty karjáról, mely lassan feléje hosszabodott...
Szemlátomást hosszabbodik, mégsem kerül közelebb - eszmélt rá hirtelen. Sõt akármilyen hihetetlennek tetszett, mintha távolodott volna!
A szörnyeteg húsa az ellenkezõ irányban mozgott alatta, megnyúlt közöttük!
McCarty ádáz erõvel ismét lecsapott. Ezúttal kevésbé volt éles a fájdalom.
- Nos, õrnagy? - kérdezte McCarty. - Van eredménye?
- Nincs - mondta Gumbs. Azt hiszem nincs. De mintha egy kicsit elõrehaladnánk, Miss McCarty.
- Ne ostobáskodjon! - csattant fel a másik. - Éppen hogy visszafelé szorítanak minket! Figyeljen jobban, õrnagy!
- De tényleg! - tiltakozott az õrnagy. - A bozót felé mozgunk! Nekem elõre, magának hátra.
- Gumbs õrnagy, én mozgok elõre, és maga hátra!
Mindkettõnek igaza van, fedezte föl George: a szörnyeteg teste már nem volt kerek, hanem megnyúlt a Gumbs - McCarty - tengely mentén. Közepén mintha alig észrevehetõen már össze is szûkült volna egy kicsit. A felszin alatt is mozgás látszott.
A négy agy most már nem négyzet, hanem téglalap csúcsain helyezkedett el.
A gerincvelõk elhelyezkedése is megváltozott. Az öve és Viviané nagyjából ugyanott maradt. Gumbsé azonban most McCarty agya alá húzódott, és fordítva.
Miután vagy kétszáz kilóval megnövelte a tömegét, a valami meisterii most osztódóban volt - és igazságossan elosztotta a lakóit is: kettõt ide, kettõt oda! Gumbs és Meister került az egyikbe, McCarty és Bellis a másikba.
A következõ osztódásnál - eszmélt rá George - a két új egyedben már csak egy-egy agy lesz; az utána következõ alkalommal pedig mindegyik pár egyik új egyede „gazdátlan“ szörnyeteg lesz, amely tétlenül, álcázva lapul, és várja, hogy beleessen valaki.
De ez azt jelentette, hogy akárcsak a közönséges amõba, ez az elképesztõ organizmus is halhatatlan volt! Sohasem halt meg, hacsak baleset nem érte; csak növekedett és osztódott.
Nem úgy a lakói, sajnos. Az õ szöveteik megöregszenek, elpusztulank majd...
Vagy mégsem? Az emberi idegszövet nem tud úgy sarjadzani , ahogy George-é és Miss McCartyé tette; sõt semmilyen emberi szövet nem képes olyan iramban új sejteket létrehozni, hogy George-nak szemkocsánya, McCartynak karja nõjön percek alatt.
Semmi kétség; az új szövet a legkevésbé sem emberi szövet, csak utánzat, melyet a szörnyeteg a tulajdon anyagából hoz létre, a legközelebbi eredti sejtekbõl vett útmutatás alapján. De tökéletes utánzat: az új szövetek összeépülnek a régivel, az axonok összekapcsolódtak a dendritekkel, az izmok parancsra összehúzódtak, megnyúltak. Az utánzat mûködött. Következésképpen amikor az idegsejtek elöregszenek majd , azok is pótolhatók lesznek. Végül eltûnik majd az utolsó emberi sejt is, az ember teljesen kicserélõdik szörnyanyaggá - de „az a különbség, amely nem számit, nem különbség“. Lényegében a „lakó“ ugyanúgy ember lenne - méghozzá halhatatlan!
Leszámitva a baleseteket. Vagy a gyilkosságot...
Miss McCarty éppen azt mondta:
- Ugyan, Gumbs õrnagy, ez nevetséges! A magyarazat teljesen nyilvánvaló. Hacsak nem akar szántszándékkal félrevezetni - sejtelmem sincs róla miért - , akkor erõfeszitésünk, hogy ellentétes irányban mozogjunk, széthúzza ezt a lényt!
McCarty szemlátomást eltájolta magát. De nem is baj - így legalább kevesebb vizet zavar, amíg végbemegy az osztódás, illetve hoppá! George már elkerült ugyan a keze ügyébõl és egyre jobban távolodott - de mi lesz Viviannel? Az õ agya, ha lehet, még közelebb került McCartyéhoz...
Mitévõ legyen? Ha figyelmezteti a lányt, csak rátereli McCarty figyelmét. Hacsak egyúttal nem tudja félrevezetni az ellenséget...
Hirtelen ráébredt, hogy nincs sok ideje. Ha jól sejtette, hogy valamiféle fizikai összeköttetés alakult ki az agyak között, és attól vált lehetségessé a komunikáció, akkor azok a sejtek már nem sokáig tarthatnak ki; a két pár agy közötti távolság egyre nõtt.
- Vivian! - szólalt meg.
- Tessék, George!
George megkönnyebbülten folytatta:
- Ide hallgass, ezt a testet nem mi húzzuk széjjel - hadarta -,, hanem osztódik. Ilyen módon szaporodik. Te meg én kerülünk az egyik felébe. Gumbs és McCarty pedig a másikba. Ha nem kötözködnek velünk, oda mehetünk , ahová akarunk...
- Jaj de örülök!
Milyen meleg hangocskája van...
- Jó, jó - mondta idegesen George -, de lehet , hogy meg kell küzdenünk velük; rajtunk áll a dolog. Ezért növesz kart, Vivian!
- Megpróbálom - mondta kételkedõen a lány. - Nem is tudom...
McCarty hangja szakitotta félbe:
- Aha! Gumbs õrnagy, mivel magának van szeme, a maga feladata lesz ügyelni, hogy az a kettõ meg ne szökjön! Addig is javasolom. hogy szintén növeszen kart!
- Igyekszem, kérem, igyekszem - mondta Gumbs.
George meglepetten lefelé pillantott, túl a tulajdon félig megformált karján; és ott a látómezeje szélén, Gumbs részén, a perem alatt húsos duzzanat látszott! Az õrnagy titokban dolgozott rajta, elrejtette... és máris erõteljesebbnek látszott George-énál!
- Hohó! - szólalt meg hirtelen Gumbs. - Ide figyeljen, Miss McCarty, Meister az orránál fogva vezette! Merthogy maga meg én nem ugyanabban a részben leszünk ám! Hogy is lehetnénk? A két ellentétes felén vagyunk ennek a nyavalyának! Maga lesz Miss Bellisszel, én meg Meisterrel!
A testén már határozott befûzõdés alakult ki. A gerincvelõk is elfordultak, úgyhogy középütt üres rész jött létre az agyak között.
- Igen - mondta halkan McCarty. - Köszönöm, Gumbs õrnagy!
- George! - hallatszott a távolból Vivian rémült hangocskája. - Mit csináljak?
- Növessz kart! - orditotta George.
Válasz már nem jött.


-------------------------------------------eddig i---------------------

III.

George dermedten nézte McCarty karját. A kéz, amely még mindig szorongatta a kõszilánkot, megjelent a látóterében, majd a kar teljes hosszúságában kinyúlva, balra lendült a szörnyeteg fortyogó felszine fölött. George-nak volt rá ideje, hogy lássa fölemelkedni, aztán ádázul lecsapni, volt ideje, hogy végigfusson rajta a gondolat: hál’ istennek, még mindig rövid - az McCarty jobb karja, távolabb van Vivian agyától, mint az enyémtõl volt; és még arra is volt ideje, hogy rájöjjön: nem segithet a lánynak, mielõtt McCarty pár centiméterrel hosszabbra nyújtja a kart a kelleténél.
Az osztódás csak félig ment végbe, és George ugyanúgy nem tudott szabadon oda menni, ahova akart, mint ahogy a sziámi iker nem tudja körbejárni a testvérét.
Aztán több ideje már nem volt. Valami mozgást észlelt, és amikor hátrapillantott, látta, hogy egy ormótlan álkéz kap a szemkocsánya felé.
Ösztönösen fölemelte a saját kezét is, elkapta a másik csuklóját, és kétségbeesett erõvel visszanyomta. Az másfélszer akkora volt, mint az övé, és olyan izmos, hogy noha George fogása jobb volt, nem tudta visszanyomni vagy távol tartani; csak arra volt képes, hogy mindig ki-kilenditse az eredeti irányából, a saját erejét hozzáadja Gumbséhoz, hogy a mozdulat célt tévesszen.
Gumbs változtatni kezdte a mozdulatai ritmusát és erejét, hogy George ne tudja kiszámitani. Egy vaskos ujj súrolta az egyik szemkocsány tövét.
- Nem szivesen csinálom, Meister - mondta Gumbs hangja. - Higgye el, nincs bennem rosszindulat. Magunk között mondom (hoppa!), nem rajongok azért a McCarty mamáért, de hát (pfû, most majdnem sikerült!) éhes ember ne válogasson. Nono! Én aszondom, magamon kell segitenem (uff!), mert ha én nem, akkor ki más? Tudja mi van...
George nem válaszolt. Meglepõ módon már nem félt, nem féltette sem magát, sem Viviant, csak egyszerûen, mindent elsöprõen, eszméletlenül dühös volt. Valahonnan erõ áradt a karjába; dühödt koncentrációval azt gondolta: Nagyobbat! Hosszbbat! Erõsebbet! Több kart!
A kar növekedett. Szemmel láthatóan duzzadt, nyúlt, dagadt az izmoktól. Gumbsé ugyanúgy.
George másik kart kezdett növeszteni. Gumbs ugyanúgy.
Körös-körül hevesen fortyogott a szörnyeteg felszine. És George rádöbbent, hogy a lencse alaku test észrevehetõen zsugorodik! Sajátos légzõrendszere ehhez már kevés volt; a test önmagát emésztette föl, a tulajdon szöveteit égette, hogy pótolja a hiányt.
Mennyire mehet össze, hogy még elbirjon két emberi agyat?
És melyik lakójától szabadul meg majd elõször?
Nem ért rá töprengeni. Gumbs második keze a fûben kotorászott, de nem talált semmit, ami fegyverként szolgálhatott volna. Most hirtelen rántással az egész testet megpörditette.
Az osztódás közben végbement!
George-nak csak most jutott újra az eszébe Vivian és Mccarty. Megkockáztatta, hogy egy szemvillanásnyira hátrapillantson, de nem látott mást, csak egy jellegtelen, ovális domborulatot, és idejében forditotta vissza a szemét, hogy meglássa, amint Gumbs félig nõtt jobb keze kitép a földbõl egy hosszú, hegyes, száraz ágat. A következõ pillanatban az ág már a szeme felé csapott.
A folyópart meredélye egyméternyire volt balra. George egyetlen vad ugrással odaért. Megcsúsztak, meginogtak a szélen, a kezek vadul kapálóztak - aztán hanyatt-homlok legurultak a nyaktörõ lejtõn, por és kavicsfelhõ közepette, és tompa puffanással földet értek a fenéken.
A világ hatalmasat fordult körülöttük, aztán megnyugodott.
George félig vakon tapogatózott az elveszett fogás után, megtalálta a csuklót és elkapta.
- Jaj nekem! - szólat meg Gumbs hangja. - Ez kész. Rajta, Meister, végezzen velem! Ne húzza az idõt!
George gyanakodva meredt rá, de nem lazitott a szoritásán.
- Mi baja?
- Mondom, hogy kész vagyok - ismételte ingerülten Gumbs. - Megbénultam. Nem tudok mozogni.
George alaposan megnézte magukat. Egy kis sziklára estek, rengeteg sorakozott a folyóágy fenekén. Ez nagyjából kúpos alakú volt; a testük szétterült rajta, s a tompa hegy pontosan Gumbs gerincvelõje alatt volt, néhány centiméterre az agytól.
- Gumbs - mondta George -, lehet, hogy nem olyan veszes a helyzet, mint gondolja. Ha segitek, megadja magát? Engedelmeskedik nekem?
- Mirõl beszél? Szétment a gerincem!
- Azzal most ne törõdjön! Igen vagy nem?
- Hat... igen - mondta Gumbs. - Ami azt illeti, Meister, ez nagyon rendes magától. A szavamat adom rá, ha beéri vele.
- Jol van - mondta George. Összeszedte minden erejét, és nagy nehezen letornázta a testüket a szikláról. Aztán föltekintett a lejtõre, ahol legurultak. Túl meredek volt; más utat kell keresnie visszafelé. Megfordult, elindult kelet felé, párhuzamosan a kis patakkal, amely még mindig ott csordogált a meder közepén.
- Most mi van? - kérdezte egy perc múlva Gumbs
- Valahogy megint föl kell jutnunk - vetette oda ingerülten George. - Talán még tudok segiteni Viviannek.
- Ó , persze. sajnos én magamra gondoltam, Meister. ha megmondaná , hogy...
„Vivian már aligha él - gondolta George csüggedten -, de ha csak egy szemernyi esély van rá...“
- Kutya baja sem lesz! - mondta. - A régi testében ez halálos sérülés lett volna, vagy legalábbis örökre béna marad, de emebben nem. Ugyanolyan egyszerûen helyre tudja hozni , mint ahogy új végtagot növeszt!
- Jóságos ég! - mondta Gumbs. - Hogy erre nem gondoltam! No de, Meister, ez akkor azt jelenti, hogy csak az idõt vesztegettük amikor egymásnak ugrottunk? Mert hiszen...
- Nem. Ha összezúzta volna az agyamat, a szervezet bizonyára megemésztette volna, és azzal nekem végem. De az ilyen drasztikus dolgokat leszámitva, azt hiszem, hallhatatlanok vagyunk.
- Halhatatlanok - ismételte meg Gumbs. - Jóságos ég! így már egész más a dolgok állása, mi?
A partfal alacsonyabb lett, és egy helyütt, ahol a földet sûrûn tarkitották a szikladarabok, a törmelékes lejtõ megmászhatónak látszott. George megindult fölfelé.
- Meister - szólalt meg egy pillanat múlva Gumbs.
- Mit akar?
- Azt, hogy igaza van, máris kezd visszatérni az érzés... ide figyeljen, Meister, egyáltalán van valami, amire ez a bestia nem képes? Arra gondolok, hogy például maga szerint össze tudnánk rakni magunkat úgy, ahogy voltunk, minden ... ööö ...tartozékkal?
- Lehetséges - mondta kurtán George. Ez a gondolat ott motoszkált az õ agyában is, de ebben a pillanatban nem volt kedve megbeszélni Gumbsszal.
A lejtõ felénél jártak.
- Mert abban az esetben... - Gumbs tûnõdve elhallgatott. - Tudja, ennek katonai jelentõsége van! Aki beállit egy ilyennel a Hadügyminisztériumba, az többé-kevésbé azt kérhet , amit akar!
- Miután szétváltunk - mondta George -, azt csinál , amit jónak lát.
- De a fene egye meg - mondta Gumbs bosszúsan -, az nem lesz jó!
- Miért?
- Mert esetleg megtalálják magát. - Gumbs keze hirtelen fölnyúlt, elkapott egy kisebb kõdarabot, és oldalvást kiforditotta a helyérõl a földbõl.
A fölötte álló nagy szikladarab megremegett, megbillent, és lassan kifelé kezdett hajolni. George egyenesen alatta volt, és azt vette észre, hogy sem elõre , sem hátra nem tud mozogni.
- Ne haragudjon! - hallotta Gumbs hangját, melyben mintha igazi sajnálkozás csendült volna. De hát ismeri a Hûségbizottságot. Egyszerûen nem vállalhatom a kockázatot!
A szikla mintha egy örökkévalóságig zuhant volna feléje. George még kétszer megpróbált minden erejével elhúzódni az útjából. Aztán ösztönösen alája tette a két karját.
A legeslegutolsó pillanatban balra mozditotta õket, el a lezúduló szürke tömeg középpontjától.
A szikla rázuhant.
George érezte, hogy a karok ágakként törnek el, az eget valami irdatlan szürkeség takarta el; mintha gõzkalapács csapott volna le rá, még a föld is beleremegett.
Loccsanó hang hallatszott.
És még mindig élt! Ez a megdöbbentõ tény meg egy jó darabig lekötötte a figyelmét azután is, hogy a szikla ledübörgött a lejtõn, és csend lett. Aztán végre lenézett a jobb oldalára.
Megfeszitett karjának ellenállása, még ha eltört is közben, ahhoz elég volt, hogy a lezuhanó tömböt oldalt billentse, úgy harminc centiméternyire... A test jobb fele szétlapult, szétzúzott roncs volt. George még ki tudott venni egy-két szürkés , pépes foszlányt, ahogy beleolvadtak a zöldesbarna, áttetszõ anyagba, ahogy a test lassan ismét összefolyt.
Húsz perc múlva az immár fölöslegessé vált gerincvelõ utolsó maradványai is megemésztõdtek, a test visszarendezõdött szokásos lencse alakjába, és George fájdalma enyhülõben volt.
Újabb öt perc múlva a karjai eléggé rendbe jöttek, hogy használni tudja õket.
Most a formályuk és a szinük is rendesebb volt, az inak, a körmök, még a ráncok is élethûen festettek.
Normális körülmények között George boldogan eltûnõdött volna ezen a felfedezésen néhány óráig, most azonban türelmetlenségében szinte észre sem vette. Fölmászott a lejtõ tetejére.
Harmincméternyire egy domború, zöldesbarna, az övéhez hasonló test feküdt mozdulatlanul a száraz fûben.
Természetesen csak egy agy lehetett benne. De kié?
Szinte biztosan McCartyé; Viviannek semmi esélye sem volt vele szemben. De akkor hogy lehetséges, hogy nyoma sem látszik McCarty karjának?
George meghökkenten körbejárta a lényt, és alaposan szemügyre vette.
A másik oldalon észrevett két sötétbarna szemet. Valahogy furcsa módon befejezetlennek rémlettek. Egy pillanat múlva rászegezõdtek, aztán az egész test megremegett, ahogy feléje mozdult.
Vivian szeme,George határozottan emlékezett rá, barna volt. Barna, és hosszú, sötét szempilla keretezte az elvékonyodó kis arcban... De mit bizonyit ez? Milyen szinû volt McCarty szeme? Nem tudott visszaemlékezni rá.
Csak egyféleképpen lehetett megtudni. George közelebb húzódott, és erõsen remélte, hogy a valami meisterii legalább annyira fejlett, hogy képes a konjugációra, ahelyett hogy megpróbálna fölfalni a fajtársait...
A két test összeért, összetapadt, elkezdett összeolvadni. George szeme elõtt ment végbe az osztódási folyamat forditottja; kettõs lencsébõl az idegen hús összeolvad piskótáva, tojássá, majd megint lencsévé.
A két agy közelebb sodródott, a gerincvelõk derékszögben keresztezték egymást.
Csak ekkor vett észre egy furcsaságot a másik agyon: mintha világosabb és nagyobb lett volna, a körvonalai kissé élesebbek..
- Vivian? - kérdezte George bizonytalanul. - Te vagy az?
- Nem kapott választ. Megpróbálkozott megint, aztán megint.
Végre:
- George! Jaj, drága George... sirni akarok, de valahogy nem megy.
- Nincs könnymirígyed - mondta gépiesen George. - Öööö Vivian...
- Igen , George? - Megint az a meleg hang.
- Mi lett Miss McCartyval? Hogy sikerült... szóval mi történt vele?
- Nem tudom. Eltûnt, ugye? Hosszú ideje nem hallottam.
- Igen - mondta George -, eltûnt. Azt akarod mondani, hogy nem tudod? Mond el szépen, mit csináltál!
- Az úgy volt, hogy kart akartam növeszteni, mert azt mondtad, de úgy gondoltam, nem lesz rá elég idõm, tehát inkább koponyát csináltam. Meg olyan csontokat, amelyek védik a gerincet...
- Csigolyák. - Nekem, gondolta szédülten George, ez hogy nem jutott az eszembe? - És aztán? - kerdezte.
- Azt hiszem, most már sirok - mondta a lány. - Igen, sikerult! Olyan megkönnyebbülés! És aztán? Aztán nem volt semmi. Még mindig bántani akart, fájt, és csak feküdtem, és arra gondoltam, milyen csodálatos lenne, ha nem volna itt velem. Aztán egy idõ múlva eltûnt. Akkor szemet növesztettem, hogy megkeresselek.
A magyarázat - gondolta George - mintha zavarba ejtõbb volna a rejtélynél. Tétován körülnézett, hátha talál támpontot, és észrevett valamit, ami addig elkerülte a figyelmét.
Kétméternyire balra tõle szinte eltûnt a fûben egy nyirkosnak látszó, szürkés kupac, amelybõl mintha farokszerû nyúlvány indult volna ki...
Kell lennie - eszmélt rá George hirtelen - a valami meisteriiben valamiféle mechanizmusnak, amellyel megszabadul azoktól a lakóktól, akik nem tudnak alkalmazkodni a helyzethez, az olyan agyaktól, amelyek katatóniába vagy hisztériába esnek, vagy öngyilkossági roham tör ki rajtuk. Egy kilakoltatási lehetõségnek...
Viviannek valahogy sikerült mûködésbe hoznia ezt a mechanizmust. Sikerült meggyõznie az organizmust, hogy McCarty agya nemcsak fölösleges, hanem veszélyes is - a helyes kifejezés a „mérgezõ“.
Miss McCartyt - ez volt a vegsõ csúfság - nem megemésztették, hanem kiüritették.


Tizenkét óra múlva már alkonyodott, és õk ketten sokat haladtak elõre.
Mindketten igen kellemes megállapodásra jutottak: elejtettek egy újabb falka disznófélét déli étkezésükre, és más-más okból - George azert, mert a szörny normalis anyagcseréje nagyon rossz hatásfokú volt, amikor gyorsan kellett mozognia, Vivian pedig azert, mert nem volt hajlando elhinni, hogy a jelenlegi állapotában bárki is vonzónak találhatná - komoly erõfeszitésekbe fogtak, hogy átalakitsák magukat.
Az elsõ kisérletek roppant nehezek voltak, a továbbiak meglepõen könnyûek. Újra és újra kénytelenek voltak visszalottyadni amõbaszerû tömegekké, mert egyik-másik szerv kimaradt vagy rosszul mûködött, de mindegyik kudarcból többet tanultak, s végül meg tudtak állni a lábukon, kifulladva, de lélegezve, ingadozva, de fölegyenesedve, egymással szemben - két ezerarcú óriás a jótékony félhomályban, két vázlatos, de maga teremtette Ember.
Idõközben harminc kilométernyire maguk mögött hagyták a szövetségi tábort is. Ahogy megálltak egy domb tetején és a kis völgy fölött dél felé tekintettek, George látta a halovány, gyászos derengést, ahogy a bányagépek falták a földbõl a fémeket, hogy legyen mivel etetni a fabrikátorokat, amelyek az ûrhajók milliárdjait szülik majd.
- Sose megyünk vissza, ugye? - kérdezte Vivian.
- Nem - mondta komolyan George. - Majd õk jönnek el hozzánk, idõvel. Bõven van idõnk. Mi vagyunk a jövõ.
És még valami, egy apróság, de George-nak fontos volt; ez jelezte, hogy valamit sikerült véghezvinni, hogy véget ért egy szakasz, elkezdõdött egy új: végül megtalálta felfedezettjének teljes nevét.
Mint kiderült, egyáltalán nem valami meisterii. Hanem Spes hominis :
Az ember reménysége.

Békés András forditasa.

Vissza