Ä Area: F-CulTuReSuX ÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄ Msg#: 166 Date: 06-18-95 08:36 From: Moonchild Read: Yes Replied: No To: All Mark: Subj: nothing ÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄÄ Az alábbi 'novellát' 5 perce írtam... Lehet, hogy giccses lett, de azért a negatív kritikákkal csínján bánjatok plz, mert nagyon bensőséges ez a .txt. ________________________________________________________________________ Ez az iszonyatos magány, ami megbénítja a tagjait, pedig táncolna, táncolna az ismerős, ezeréves számokra, melyek öregebbek mint ő. A zene elgyengítette, védtelenné tette a szomorúság makacs rohamaival szemben. A többiek táncoltak és ittak, a barátai és azok barátnői, feleség-jelöltek... Vajon lesz-e valaha is egyetlen igazi társa, egy barát, vagy egy nő, valaki, akivel igazán összeillik és akivel igazán megértik egymást... Úgy érezte, az idő kicsúszik a kezéből, kipereg, és ő hiába kap utána, már késő. És a veszteség érzése, mint mikor véletlenül értékes könyvet vetsz a tűzbe, s már nem tudod kihalászni, hát nézed, ahogy hamvad. És melegszel a lángjainál. A kandalló mellett ült és a tüzet nézte, pálinkát ivott, de berúgni sem volt kedve. Részeg társaságban pedig elidegenít a józanság. Mosolygott a körülötte bulizó társaságon, később kezdett megvetést érezni irántuk. Ezek a fetrengő alakok volnának a barátai? Nem volt szüksége rájuk. El akart tűnni, már fájt a lányok nevetése. És a zene régvolt szerelmekről mesélt neki, és hajdani nyarak egeiről, az Ő aranyhajáról... Az egész kezdett túl fájdalmassá válni, hirtelen úgy tűnt neki, mintha mindenki el akarná kapni, halálra sebezni, minden tekintet, minden szó, minden ütem csak egy újabb döfés volt. Felkelt és elindult az ajtó felé, magában imádkozva, hogy ne vegyék észre. Tényleg kezdett paranoiássá válni. Már késő. Egy lány felemelkedett székéből és ragadozómosollyal felé indult. Teljesen kiakadt, megpördült, feldöntve két fickót a söreikkel együtt, és feltépte az ajtót, kilépett a lépcsőházba. Lefelé indult, vadul dobogó szívvel, kettesével szedve a lépcsőket. A lány nem jött utána. Megmenekült. Már kint járt az utcán, lassuló léptekkel hazafelé tartott a szitáló esőben. Rémületét lassan harag váltotta fel, már szégyellte megfutamodását. De hát a lány az oka, az egész díszes társaság az oka, a házigazda, aki a fürdőkádba hán és a párocska, akik a vécében szeretkeztek, az egész zajos, csúszó-mászó, dorbézoló hús-társaság az oka. Undorodott tőlük. Az eső lassan lemosta a buli szennyét a lelkéről, gondolatai megint önmaga felé fordultak. Az ilyen műtőlámpás-sebészkéses hidegvérű önboncolások voltak a legborzasztóbbak. Ilyenkor, amikor szembekerült önmagával, amikor csipeszbe fogva szemlélte a vonagló férget, aki önmaga volt, gyűlölte magát. Rá kellett jönnie, hogy nem felel meg az eszméinek, hogy tökéletlen, hogy sokszor téved és hogy sok embert bántott már akarva és akaratlan. És ezek a kegyetlen önmarcangolások mind hiába voltak; semmi sem változott. De hiszen Ő az oka, Ő, Ő, aki annyiszor megkínzott, játszott velem és hitegetett, gonosz angyalom, akihez hű maradok mégis, s akihez foghatót soha nem találok. Talán össze kéne törni a bálványokat és festett képeket, és az emberek megvetés helyett az emberek felé kéne fordulni. De nem, nem... Ő túlságosan fontos nekem ahhoz, hogy csak bálvány legyen, nem vethetem ki a szívemből... Hiszen a múlt héten is láttam, lent a téren, szőke haja lobogott a szélben, őt nézte minden férfi. Az eső eláztatta a ruháját és lefolyt az arcán, álkönnyek, gondolta, pedig milyen jó lenne sírni, megtisztulni, megnyugodni. De nem sírt, és járta tovább az utcákat, a lámpák körül rajzó esőcseppeket nézte és a különös lazacszín eget Örökké tudta volna járni ezeket az utcákat, melyekről e pillanatban erősen azt hitte, hogy a végtelenbe nyúlnak. Az otthonom, gondolta. És felnevetett. ___ Blue Wave/QWK v2.12