Egyszer mindenkinek meg kell halnia, ezt ő is tudta, de azért szerette volna, ha később történik, és persze kevésbé fájdalmasan. Tudta, hogy az isten majd a menyországba emeli, mint híveit általában, és hogy az a lét csodálatos lesz, az, amit egész életében megérdemelt; mégis élvezte az életet, hogy ez a földhözragadt világ csak azért létezett, hogy az ő kedvét szolgálja. Maradt volna még, annyi jó ötlete lett volna arra, hogy élvezze még kicsit, de így alakult, és megadta magát az egyéltalán nem kellemes érzésnek, hörgése lassan elcsendesült, majd egy utolsó, görcsös rándulással a világ elfeketedett szemei előtt, és meghalt.
"Undorítóan keserű" - gondolta elsőnek. "Ki kellene nyitnom a szemem" - volt a második gondolata, de valahogy nem igazán sikerült. Mozogni próbált, de nem történt semmi, így hát feküdt - legalábbis gondolta, hogy fekszik, és várt.
- Gyere! - mondta valaki, és a fény berobbant elméjébe. Kékes, tompa fény, mint a kristálytiszta hegyi levegő. Körülnézve egy épületszerűségben volt, vagy legalábbis hatalmas felületek határolták be a teret, amit látott. Nagy, felfelé semmibe vesző falak, és homályos padló, és... lenézett, de nem látta a lábait. Fel akarta emelni kezét szemei elé, de nem történt semmi, és lassan még az ő korlátolt világában is felderengett, hogy ez a világ valami más, valami érthetetlen. Haladtak eközben előre, egy nagy, szomszédos terembe, aminek végén emberszerű, ragyogó-vibráló alakok voltak, akik rá vártak. Kísérője (aki egy tompán fénylő férfinek látszott) megállt, de ő továbbhaladt akaratlanul és érthetetlenül a szoba végében várakozók felé. Egy nagy kőasztalnak látszó tárgy előtt állt meg, melyet messziről nem is látott, mert beleolvadt krétafehér színével a tompán fénylő fehér falakba.
Csend volt. Igen, gondolta, meghaltam, és ez itt az isten itélőszéke, és haladok a menyország felé!
- Majdnem. - mondta az egyik alak. - Mi vagyunk isten, és valóban el kellett döntenünk, hogy mi legyen a sorsod. Igazad volt, mikor életedben azt hitted: tetteid határozzák meg, mi lesz veled halálod után. Megmérettettél, és eldöntetett a sorsod.
A szőke elmosolyodott. Igen, mégis igaza volt. A sok ostoba, jól megjárják.
- Azonban - folytatta az alak - abban tévedtél, hogy a világ körülötted forog, és hogy az, hogy azt teszed ami neked jó, az egyben helyes is. Nem volt az. Értéktelen lélek vagy. A helyed a pokol, vagy legalábbis amit te annak nevezel. Kijuthatsz akkor, ha minden bűnöd megbocsájtatott, de ez már nem tőlünk függ, hanem azoktól, akik ellen bűnöket követtél el. Sokan vannak, és lehet, hogy sokáig nem bocsájtanak meg. De ki fogod várni.
Az alak intett, és ő úgy érezte, mintha az egész világ rászakadna. Zuhant, pedig semmi nem változott, állt a terem közepén, és az alakok elfordultak tőle. Kiáltani akart, döbbenten, magyarázkodni, elmondani, hogy szerinte ez volt a helyes, hogy minden, amit tett, a Hitével egyeztetve tette... de senki nem törődött vele többet. Lassan kisiklott a teremből, egy sötétebb folyosón át haladt, sokáig, és egy hatalmas méhkaptárhoz hasonló, végtelenül magas fal elé jutott, melyen barlangszerű lyukak tátongtak. Tudta, melyik az övé, és belépett-lebegett oda, és megállt a lyuk közepén.
Tudta, ki tudja honnan: ez lesz az otthona mostantól sokáig, nagyon sokáig. Egyedül fogja azt tenni, amit kiszabnak neki, és ha nagyritkán valaki szól hozzá, az csak olyan lesz, akitől bocsánatot kellene nyernie. De sejtette már, hogy a bocsánat messze még... Lesz ideje azon gondolkoznia, hogy mit tett helytelenül, lesz ideje észrevenni azon bűnöket, melyeket elkövetett, melyek számára addig csupán az élet élvezetét, szórakozást jelentettek. Sok ideje lesz rá. Majdnem egy örökkévalóság.
És tudta: nincs többé halál, mely megszabadíthatná a bűntudattól, a magánytól, saját mocskos lelkétől. Elkezdődött új élete, pontosan az, melyet megérdemelt.
grin, 2000/7/12 05:21