Amikor még kicsi voltam, mindig próbáltam tiltakozni: nem lehet, én nem vagyok hülye. Értelem csillog az arcomon, összefüggésekben beszélek, és nem kézenállva közlekedek az utcán.
Azóta nagy lettem, és már nem vagyok olyan magabiztos.
Múltkor mentem az utcán, majszolva nehezen vadászott csokoládémat, annak papírjával védve kezem, majd belsejét felfalva a papírt becéloztam egy arra járó utcai szemetesbe. Mellé. Lehajolok és a papírt felvéve beteszem a szemétbe. "Dee hülyee" hallom a kuncogást magam mögött, a bomberjakós ifjúemberek arra haladó csoportjától. Tényleg, gondolkodtam el, van benne valami.
Hiszen múltkor is, mikor a vonaton ötvenezren tolongtak és már csak az olaj hiányzott ahhoz hogy tökéletes szardínia-konzervvé álljon össze a világ, amikor atyafi kéjes arccal elôveszi a cigarettáját és rágyújt. Az emberek halk mormogása nem jut el nikotingôzös agyáig, mely a kátrány elôli félelmében emberünk végbeléig is lefuthatott, így hát megkérem, hogy legyen tekintettel a többi negyvenkilecezer-kilencszázkilencvenkilencre és oltsa el a mérgét. A helyeslés hullámaitól elborítva eloltja, de még a foga közé mormogja: "Hülye." Azt hiszem valamit tudhatott.
Régebben, amikor még normális voltam, vagy azt hittem hogy az vagyok, nem csináltam azt sem, hogy visszautasítottam azt a hatalmas tál ínycsiklandozó illatú milánói makarónit, mely alaposabb szemrevételezésre százméteres váltóúszást rendeztethetett volna az alatta levô zsíros lében. Akkoriban még megettem a hús helyetti mócsingot, de mostanában sokat romlott az állapotom. Egy ideje már a földre esett kenyeret sem fogadom el. Azt hiszem szakorvoshoz kellene mennem. A laikusok látják, hogy hülye vagyok, és ôk vannak többen.
A bizonyosságom egyre nô. Tudod milyen amikor ráeszmélsz hogy hülye vagy, hogy kilógsz a boldog normális emberek közül? Amikor állsz a pirosnál, mert rohamod van, és nem tudsz mozdulni, míg a normálisok próbálnak kikerülni és sietni normális úticéljuk felé. "Hülye", mondta jogosan az a polgár akinek egyet oldalra kellett lépnie hogy ki tudja kerülni odacövekelt testem, melyet csak a zöld jelzés megnyugtató színe oldozott fel bénult szorultságából. Tudtam ekkor, hogy hülye vagyok. És ôk is tudták.
Mindenki tudja: hülye vagyok. Tudod, ez látszik. Szinte elsô blikkre. Tudod, hogy hülye az, aki nem normális. És normális az, akibôl sok van. Tehát hülye vagyok, kilógok. Kilógok a sorból. Hülye helyzet.
A szakvélemény végülis az ÁBC-ben hangzott el, végérvényesen, úgy, hogy semmi kétségem ne maradjon. Abnormális udvariasságom patologikus rohamában köszöntem a pénztárosnak: "Kezeit csókolom", és akkor a sorból hátulról hallhattam a fiatal - bizonyosan profi ideggyógyász - nôt amint odasúgta a - nyilván pszichiáter - férjének: "Hát ez teljesen hülye."
Nekem már annyi. Bár próbálok nem renitenskedni, idônként boldogan elhajítok egy-egy kisebb szemetet, óvatosan, hiszen a nagyobb darabokra kitörhet rajtam a láz, és fejvesztve rohannék utána felvenni, és a szemetesbe juttatni; vagy átmegyek a piroson, persze csak óvatosan, nyugodt helyeken, hiszen nem akarom hogy kitörjön rajtam a roham és habzó szájjal álljak zöldre várva, visszarohanva oda honnan elindultam.
Igyekszem. De azt hiszem a világ elrohant mellettem, és ahogy mondta nekem egy kedvesen szánakozó arrajáró: "...hülyén is fog meghalni."
Bólintottam, tudom. Megbékéltem állapotommal. Hozzászoktam. És segítettem összeszedni az öregasszony szétgurult kiflijeit.