Hogyan kezdõdött a ködök menekülése?
Stanislaw Lem
A csillagászok azt tanítják, hogy minden, ami csak létezik -
tejútrendszerek, ködök,csillagok -, állandóan távolodik, menekül
egymástól, és e szüntelen távolodás következtében a
Világmindenség évmilliárdok óta tágul.
Sokan csodálkoznak ezen az általános menekülésen, és ha
gondolatban visszatekintenek, arra a véleményre jutnak, hogy
hajdanában, nagyon régen, az egész kozmosz egyetlen pontba
tömörült, egyetlen csillagcsöppecske volt, aztán érthetetlen
okból felrobbant,s ez a robbanás máig is tart.
Miután ezt kiokoskodták, persze furdalja az oldalukat a
kiváncsiság, mi lehetett a robbanás elõtt, de nem tudnak rájönni.
Pedig egyszerû a dolog, és mindjárt el is beszéljük.
Az elõzõ Világmindenségben élt két tervezõmérnök , a kozmogónia
páratlan mesterei. Nem volt olyan csodamû, amit õk meg ne tudtak
volna építeni. Persze ahhoz, hogy valamit építeni lehessen,
elõszor meg kell tervezni, a tervet pedig ki kell gondolni, mert
különben honnan vennék? Így hát a két mérnök, Mikromill és
Gigacián, folyvást azon töprengett, honnan tudhatnák meg, mi
mindent lehetne még építeni azokon a csodamûveken kívül, amik
eszukbe jutnak.
- Mindent meg tudok csinálni, ami eszembe jut - kesergett
Mikromill -, de nem minden jut eszembe. Ez korlátoz
mindkettõnket: nem tudunk mindent elgondolni, ami elgondolható,
pedig talán valami mást lenne értelmesebb megcsinálni,nem azt,ami
eszünkbe jut! Mit szólsz ehhez?
- Kétségkívül igazad van - felelte Gigacián -, de látsz-e
megoldást?
- Bármit csinálunk is, anyagból csináljuk - elmélkedett tovább
Mikromill -, tehát az anyagban rejlik minden lehetõség. Ha házat
gondolunk ki, házat építünk; ha palotát, akkor palotát; ha
gondolkodó csillagot képzelunk el, azt is meg tudjuk csinálni. De
az anyagban több lehetõség van, mint a mi fejünkben; tehát szájat
kellene adni az anyagnak, hogy maga mondja meg, mit lehet még
csinálni belõle!
- Szájra csakugyan szükség van - helyeselt Gigacián -, de ez
nem elég, mert a száj csak azt mondja, amit az elme kigondolt.
Ezért nemcsak szájat kell az anyagnak adnunk, hanem
gondolkodásra kell bírnunk, s akkor biztosan minden titkát
feltárja elõttünk!
- Igazad van! - szólt Mikromill. Ez a munka megéri a
fáradságot. Igy képzelem: mivel minden, ami létezik, energia,
tehát energiából kell gondolkodást építenünk, a legkisebb
adaggal, vagyis a kvantummal kezdve; a gondolkodáskvantumot pedig
atomokból épített minél kisébb kalitkába kell zárni. Atommérnöki
feladat ez: fõ a miniatürizálás! Ha majd százmillió lángelme
könnyen elfér a zsebemben, akkor elértük célunkat: marék
gondolkodó homok megmondja, akárcsak egy számtalan személybõl álló
tanács, hogy mit csináljunk és hogyan!
- Nem, nem így kell eljárni! - vitázott Gigacián. -
Ellenkezõleg, hiszen minden, ami létezik, tömeg. A Világmindenség
egész tömegébõl kell tehát egyetlen agyat építeni, gondolkodástól
izzó gígászi agyat; ha ezt vallatóra fogom, a teremtés minden
titkát elárulja nekem. Erre csak õ képes. A te zseniális porod
haszontalan szemét, mert ha minden gondolkodó parány másvalamit
fog mondani, sohasem igazodsz ki rajtuk, és tudásod nem
gazdagodik!
Érvrõl érvre, szóról szóra, a két mérnök csunyán összekapott,
és már említés sem történt arról, hogy közösen lássanak hozzá a
feladathoz. Elváltak hát, egymás módszerét csepülve, és mindegyik
a maga módján kezdte a munkát: Mikromill nekiállt kvantumokra
vadászgatni, atomkalitkákba zárta õket, s mivel legszorosabban a
kristályokban voltak, gyemántokat, kalceodonokat és rubinokat
fogott gondolkodásra. A rubinok voltak a
legtanulékonyabbak, annyi okosságot töltött beléjuk, hogy csak
úgy sziporkáztak. Voltak mindenféle egyéb értelmes drágakövei is,
bölcsen zöldellõ smaragdok, gyors eszû sárga topázok, de
mégiscsak a vörös rubinoknak ment a legjobban a gondolkodás. Míg
õ csillogó, fényes kavicsokkal fáradozott, Gigacián az óriásoknak
szentelte idejét: roppant erõfeszítéssel munkába vett napokat és
egész tejútrendszereket, olvasztotta, keverte, kavarta,
összegyúrta õket, könyökig csillagporosan formálgatta mûvét,
végül olyan gigászi kozmóriást teremtett, hogy szinte már semmi
sem maradt azon kivül, csak õ maga és Mikromill a drágaköveivel.
Mire befejezték a munkát, már nem is az érdekelte õket,
melyikük tud meg több titkot a teremtményétõl, hanem csakis az,
hogy melyik fõzi le a másikat, melyikük választott jobban.
Versenyre hívták ki egymást. Gigacián ott várta Mikromillt a
kozmóriás mellett, amelynek széle, hossza, magassága több
fényévszázad volt, sötét csillagfelhõk alkották a szélét,
lélegzetvételében napok nyüzsögtek, galaxiskarokkal hadonászott,
tejútlábakon topogott, gravitációizületei könnyedén mozogtak,
száztrillió vasglóbuszból állt a feje, rajta napszõrmébõl
készült, lángoló, bolyhos kucsma. Így kiöltöztette Gigacián a
kozmóriását, nemhiába röpködött annyit egyik fülétõl a másikig,
noha mindegyik utazás hat hónapig tartott. Mikromill viszont egy
szál maga érkezett a versenytérre, üres kézzel; zsebében volt egy
parányi rubin, azt akarta szembeállítani a kolosszussal.
Felkacagott erre a látványra Gigacián.
- Ugyan, mit mondhat az a morzsa? - hetvenkedett. - Ugyan, mit
tudhat ehhez a galaktikus észóriáshoz, ehhez a végtelen
csillagbölcsességhez képest, amelyben napokról napokra száll a
gondolat, roppant gravitáció erõsiti, felrobbanó szupernovák
teszik világossá a koncepciókat, s az ûr sötétsége mélyíti az
elmélkedést?
- Öndicséret és hencegés helyett inkább kezdjünk hozzá - szólt
Mikromill. - Vagy tudod, mit? Miért kérdezgessük mi a
teremtményeinket? Hadd versenyezzenek õk egymással! Ütközzön meg
az én mikroszkopikus géniuszom a te kozmóriásoddal páros
viadalban, amelyben bölcsesség a pajzs, éles elme a kard!
- Legyen! - mondta Gigacián. Magukra hagyták hát versenyzõiket a
viadal terén. Keringett, keringett a vörös rubin a sötétségben,
az õróceánok fölött, melyekben csillaghegyek úsztak a végtelen,
fényes monstrum körül, és így csipogott:
- Hé, te ormótlan fajankó, te túlméretezett tûzbarom, képes
vagy te egyáltalán gondolkodni!?
Már egy év múlva elértek e szavak a kolosszus agyához, s abban
forogni kezdtek a mesteri harmóniává szerkesztett firmamentumok.
Elcsodálkkozott a vakmerõ szavakon, s kiváncsi volt, ki merészelt
igy szólni hozzá.
Arrafelé forditotta hát a fejét, ahonnét a kérdést föltették,
de mire odaforditotta, eltelt két esztendõ. Fürkészte a sötétséget
fényes galaxis-szemével, de semmit sem látott, mert a rubin már
rég nem volt ott, hanem most a háta mögül csiripelte:
- De nagy mamlasz vagy te, csillagfelhõs, nap hajú haverom, de
tohonya fráter vagy te! Ahelyett, hogy azt a napkitöréskócos,
loncsos fejedet forgatod, mondd meg inkább, képes vagy-e kettõt
meg kettõt összeadni, mielõtt a kék óriások fele kiég az agyadban
vagy kialszik az öregségtõl!
Megharagudott a kozmóriás erre a pimaszkodásra, gyorsan meg
akart fordulni, hiszen a háta mögül szóltak hozzá; egyre
gyorsabban forgott, és testének tengelye körül örvényleni kezdtek
a tejútrendszerek, spirálissá csavarodtak a galaxisok egyenes
karjai, gömbbé formálódtak a csillaghalmazok, s minden nap és
bolygó pörögni kezdett, mint a búgócsiga; de mire fénylõ szemét
ellenfelére villanthatta volna, az már a másik oldalról
csúfolódott.
A vakmerõ kristály egyre gyorsabban keringett, a kozmóriás meg
csak forgott, forgott maga körül, de semmiképpen sem tudta
utolérni, pedig már pörgettyûként forgott, mígnem aztán akkora
sebességre tett szert, olyan iszonyúan megnõtt a fordulatszáma,
hogy meglazultak a gravitáció kapcsai, felhasadoztak a tér feszes
varratai, amelyeket Gigacián oly nagy gonddal készített el,
megrepedtek a villamos vonzás abroncsai, s mint egy túlpörgetett
centrifuga, egyszerre csak darabokra hasadt, és a világ minden
tája felé szétrepült a kozmóriás, spirális csapokkal hadonászva,
tejútrendszereket szórva, és ezzel a centrifugális erõvel
kezdõdött a ködök menekülése. Mikromill ezután kijelentette, hogy
õ gyõzõtt, hiszen Gigacián kozmóriása felrobbant, mielõtt egy
szót is szólhatott volna; Gigacián viszont egyre azt hajtogatta,
hogy a verseny célja nem a szilárdság, hanem az ész mérése volt,
tehát azt kellett volna megállapítani, melyikük versenyzõje
okosabb, nem pedig azt, melyik robban fel hamarabb. Ennek semmi
köze sem volt a verseny tárgyához, Mikromill tehát galádul
becsapta õt.
Attol kezdve még ádázabbul veszekedtek. Mikromill mai napig
keresi a rubinját, amely elkallódott valahol a katasztrófában, de
nem tudja megtalálni, mert akármerre néz, vörös fényeket lát,
rögtön odarohan, de mindig csak az öregségtõl hamvadozó csillagok
vöröslenek, tehát elölrõl kezdi a keresgélést, és megint hiába.
Gigacián viszont egyre azon töri magát, hogy gravitáció-zsineggel
vagy sugár-cérnával újra összefércelje felrobbant kozmóriását, a
legkeményebb sugarzást használva tûnek. De amit osszevarr, rögtön
felfeslik újra, olyan iszonyû erõvel menekülnek már a ködök. És
igy aztán egyiküknek sem sikerült az anyag titkait megtudnia,
holott gondolkodni is megtanították, szájat is adtak neki, de
mielõtt a döntõ beszelgetésre sor került volna, megtörtént a baj,
amelyet a tudatlanok a világ teremtésének neveznek.
Pedig csak Gigacián kozmóriása robbant fel Mikromill rubinja
miatt, de olyan alaposan, hogy mind a mai napig szanaszéjjel
repül. Aki pedig nem hiszi, hogy így volt, kérdezze csak meg a
tudósokat, nem igaz-e, hogy minden égitest szüntelenül pörög a
tengelye körül, mint a búgocsiga; mert ebbõl is látszik, hogy
minden azzal a kerge forgással kezdõdött.